Kezdjük egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli viccel – így szólt:
Vizsgáztatják a rendőrt:
– Mondjon négy közel- vagy távol-keleti országot!
– Hááát… Afganisztán, Pakisztán… Naésaztán, Hátaztán…
Jókat röhögtünk rajta, gimnazistaforma voltam, amikor először hallottam. És nagyjából benne is volt minden. Pedig az ideológia, ó, az ideológia ugyanilyen volt! Internacionalizmus, testvéri népek, sőt, testvér az egész világ és szolidaritás és szeretet és humanizmus – ami persze nem járt mindenkinek. A testvéri kongói meg palesztin népnek járt, az erdélyi magyaroknak meg nem járt, mert ők hivatalosan nem is léteztek, ahogy felvidéki meg délvidéki magyarok sem, Kárpátaljáról meg aztán szó se essék, az a Szovjetunió, a „szövetségbe forrt szabad köztársaságok”, má’ jó hogy nem pofázol az ottani magyarokról, te hülye… És akkor még nem beszéltünk az „imperialistákról”, a hozzájuk fűzödő szeretetünket és szolidaritásunkat a gyakorlótéren, Ercsiben foglalta össze az illetékes kiképző elvtárs, imigyen:
– Ha az imperialisták sokat baszakodnak, odabaszunk nekik acsással, s ha ez nem elég, kapnak a pofájukba töpfével!
A mostanában fiatalok kedvéért feloldom a szakszavakat, vagyis: acsás = atomcsapás; töpfe = tömegpusztító fegyver. És bármilyen furcsa, így is lehetett élni, sőt, rettenetesen jókat röhögni. A viccbéli rendőr „naésaztánja” és „hátaztánja” pedig – lássuk be most, ezekben a teljesen abnormális időkben – maga volt a normalitás, a természetesen és magától értetődően emberi. Mert igazából tényleg és komolyan és őszintén – kit érdekel, hogy mi van Afganisztánban és Pakisztánban? És Nigerben és Egyenlítői Guineában? Senkit? Bingó!
Szóval a hülye ideológia megvolt akkor is, de soha, egyetlen pillanatra sem írta felül a józan észt, a normalitást, az egészséges világszemléletet és a röhögést. Persze, tudom én, mi is összekenhettük volna sz…rral mondjuk a Nemzeti Galéria valamelyik műalkotását, például egyik kedvencemet, Szervátiusz Tibor Dózsáját, vagy önthettünk volna jóféle Glóbusz paradicsomkonzervet a Szépművészeti Múzeumban valamire, mondjuk Munkácsy Ásító inasára, hogy így tiltakozzunk az állattenyésztés meg a környezetszennyezés ellen, de nem tettük, ugyanis eszünkbe sem jutott. Azon egyszerű oknál fogva, hogy sem időnk sem kedvünk nem volt teljesen elhülyülni. Ebből következően pedig az sem jutott eszünkbe, hogy de jó lenne összenyitni az egész világot, de jó lenne felszámolni minden hagyományt, minden eredeti kultúrát, civilizációt, s gyúrni az emberiségből valami Soros-féle üres, szörnyarcú, meghalni is képtelen rettenetet, tapsikolva hozzá, hogy „juj de izgi, itt a nyitott társadalom!”…