Amikor tavaly ősszel Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter az Országgyűlés külügyi bizottságának ülésén többek között arról beszélt, hogy a szuverenitásából nem engedő Magyarországnak gyakran milyen mondvacsinált, és kifejezetten a magyar kormányra szabott akadálypályákon kell átverekednie magát annak érdekében, hogy megfelelően képviselhesse az álláspontját, komoly felháborodás kerekedett nemcsak itthon, de külföldön is. Az akkori kritikák szerint az Orbán-kormány külügyminisztere ismét túlzásba esett és pusztán azért torzított a tényeken, hogy félrevezesse az európai közvéleményt.
Az ülést követő napokban „az európai politika szabályainak megkerülhetetlensége” és „a tagállamokra nézve egységesen alkalmazott keretrendszer” mellett kardoskodó brüsszeli politikusok egy része teljességgel elfogadhatatlannak nevezte Szijjártó azon mondatait, miszerint „van egy világos európai politikai megközelítés: ha liberális pártok vezetnek egy országot, akkor az tutira demokrácia, és bármi történik ott, az rendben van, ezzel szemben, ha nem liberális pártok vezetnek egy országot, az azonnal nem demokrácia”.
Ha azonban mérleget vonunk azon nemtelen támadások alapján, amelyek már akkor célba vették a hazánkat, még mielőtt az betölthette volna az Európai Unió soros elnökségét, valamint ha megvizsgáljuk azt, hogy az idén januártól elstartoló lengyel uniós elnökséggel milyen kesztyűs kézzel bánik az európai elit annak dacára, hogy
Varsóban mindennapossá vált a politikai üldöztetés, minden jel arra enged következtetni, hogy Szijjártó meglátásai helyénvalók voltak.
S hogy mik ezek a jelek? Első ízben érdemes felidézni, hogy több mint egy évvel azt megelőzően, hogy egyáltalán felmerült, hogy Belgium után a soros elnökség stafétabotja hazánkhoz kerül majd, az Európai Parlament egy politikai állásfoglalás részeként a soros elnökségi tisztség elvételét kezdeményezte Magyarország ellen. A nyilatkozat, amely a szavak szintjén a demokratikus deficitre és a jogállamisági aggályokra hivatkozott, ám valójában a magyar kormány békepártiságát támadta, nemcsak műfajában számított precedens nélkülinek, hanem céljában is. Hiszen már maga a dokumentum megszületése is a hatályos uniós szerződések durva megsértését vetítette elő, ám ez az ellentmondás aligha került napirendre Brüsszelben.
Ahogyan az sem, hogy az ezt megelőző években a szintén soros elnökséget biztosító országok, példának okáért a tömeges migrációval terhelt Svédország, illetve Franciaország, vagy épp a politikai és alvilági korrupcióval terhelt Csehország kapcsán miért nem merült fel az EP-képviselők többségének részéről, hogy bármilyen nemű kifogást emeljenek az említett országok súlyos jogállamisággal összefüggő hiányosságai, valamint emberi jogi mulasztásai ellen.
Ám ha mindez mégsem igazolná elégséges módon a magyar külügyminiszter brüsszeli kettős mércéről szóló politikai diagnózisát, érdemes egy rövid kitekintésben megvizsgálni azokat a lengyel baloldal által generált jogállamisági válsággócokat, amelyek kapcsán valamilyen oknál fogva Brüsszel soha nem látott közömbösséget mutat.
Ami például a lengyel igazságszolgáltatás függetlenségének kérdését illeti, túlzás nélkül kijelenthető, hogy a Tusk-féle baloldali koalíciós kormány jóval tovább merészkedett annál, minthogy felszámolja az intézményi autonómiából fakadó garanciákat. Ugyanis Adam Bodnar főügyész igazságügyi miniszterré való kinevezésével Tusk aktívan hozzájárult ahhoz, hogy konzervatív körökben ma ismét arról beszélnek, hogy Varsóban visszatért a politikai üldöztetés korszaka. E szóbeszéd komolyságát egyébként nem kizárólag Marcin Romanowski egykori miniszterhelyettes sajnálatos esete támasztja alá, aki nemrég hazánkban kapott politikai menedékjogot azt követően, hogy a mentelmi joga ellenére törvénytelen módon tartóztatatták le. Ugyanis Bodnar miniszterhez még számos más túlkapás is köthető.
Mint ismert, éppen egy évvel korábban, tavaly januárban a lengyel elnöki palotában tartóztattak le két volt kormánytagot annak ellenére, hogy mindketten elnöki kegyelemben részesültek. A Jog és Igazságosság (PiS) kötelékébe tartozó Mariusz Kaminski volt belügyminisztert és Maciej Wasik volt belügyminiszter-helyettest olyan méltatlan körülmények között hurcolták meg, hogy több ellenzéki politikus államcsínynek nevezte a történteket, Mateusz Morawiecki volt kormányfő pedig az ország történetének egyik legsötétebb korszakának visszatéréséről beszélt, amikor „politikai fogolyként” jellemezte párttársait.
Végezetül a különböző konzervatív politikusokkal, illetve korábbi kormánytagokkal szembeni személyes bosszún túl a Tusk-féle kormány az állam jogbiztonságon alapuló működését is a saját szájíze szerint formálta át.
Ennek részeként – a teljesség igénye nélkül – a parlament és a kormány szándékosan figyelmen kívül hagyja az alkotmánybíróság döntéseit, megsértve ezzel a hatalommegosztás és a joguralom alapelveit; megkülönbözteti a 2017 után kinevezett bírókat, mely a lengyel alkotmány rendelkezéseibe ütközik; valamint a politikai akaratnak megfelelően arra utasítják az erőszakszervezeteket, hogy több ellenzéki megmozdulást aránytalan és erőszakos módon oszlassanak fel.
Mindezek fényében nemcsak érthetőbbé, hanem szinte örök érvényűvé válnak a magyar külügyminiszter korábbi szavai, amelyek hűen érzékeltetik Brüsszel évek óta alkalmazott, kettős mércén alapuló munkamódszerét, ami nem más, mint a politikai megkülönböztetés elvtelen alkalmazása. A kérdés csupán az, hogy a versenyképességéből és a politikai súlyából egyre csak veszítő nyugat-európai elit vajon mikor ismeri fel e játszma valódi kockázatát? Különösképpen annak tudatában, hogy amíg Németországban és Franciaországban is recseg-ropog a politikai biztonság, addig a tengerentúlon néhány nap múlva már egy új politikai időszámítás veszi kezdetét.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
