Ahogyan az sem, hogy az ezt megelőző években a szintén soros elnökséget biztosító országok, példának okáért a tömeges migrációval terhelt Svédország, illetve Franciaország, vagy épp a politikai és alvilági korrupcióval terhelt Csehország kapcsán miért nem merült fel az EP-képviselők többségének részéről, hogy bármilyen nemű kifogást emeljenek az említett országok súlyos jogállamisággal összefüggő hiányosságai, valamint emberi jogi mulasztásai ellen.

Ami például a lengyel igazságszolgáltatás függetlenségének kérdését illeti, túlzás nélkül kijelenthető, hogy a Tusk-féle baloldali koalíciós kormány jóval tovább merészkedett annál, minthogy felszámolja az intézményi autonómiából fakadó garanciá­kat. Ugyanis Adam Bodnar főügyész igazságügyi miniszterré való kinevezésével Tusk aktívan hozzájárult ahhoz, hogy konzervatív körökben ma ismét arról beszélnek, hogy Varsóban visszatért a politikai üldöztetés korszaka. E szóbeszéd komolyságát egyébként nem kizárólag Marcin Romanowski egykori miniszterhelyettes sajnálatos esete támasztja alá, aki nemrég hazánkban kapott politikai menedékjogot azt követően, hogy a mentelmi joga ellenére törvénytelen módon tartóztatatták le. Ugyanis Bodnar miniszterhez még számos más túlkapás is köthető.

Mint ismert, éppen egy évvel korábban, tavaly januárban a lengyel elnöki palotában tartóztattak le két volt kormánytagot annak ellenére, hogy mindketten elnöki kegyelemben részesültek. A Jog és Igazságosság (PiS) kötelékébe tartozó Mariusz Kaminski volt belügyminisztert és Maciej Wasik volt belügyminiszter-helyettest olyan méltatlan körülmények között hurcolták meg, hogy több ellenzéki politikus államcsínynek nevezte a történteket, Mateusz Morawiecki volt kormányfő pedig az ország történetének egyik legsötétebb korszakának visszatéréséről beszélt, amikor „politikai fogolyként” jellemezte párttársait.

Ennek részeként – a teljesség igénye nélkül – a parlament és a kormány szándékosan figyelmen kívül hagyja az alkotmánybíróság döntéseit, megsértve ezzel a hatalommegosztás és a joguralom alapelveit; megkülönbözteti a 2017 után kinevezett bírókat, mely a lengyel alkotmány rendelkezéseibe ütközik; valamint a politikai akaratnak megfelelően arra utasítják az erőszakszervezeteket, hogy több ellenzéki megmozdulást aránytalan és erőszakos módon oszlassanak fel.

Mindezek fényében nemcsak érthetőbbé, hanem szinte örök érvényűvé válnak a magyar külügyminiszter korábbi szavai, amelyek hűen érzékeltetik Brüsszel évek óta alkalmazott, kettős mércén alapuló munkamódszerét, ami nem más, mint a politikai megkülönböztetés elvtelen alkalmazása. A kérdés csupán az, hogy a versenyképességéből és a politikai súlyából egyre csak veszítő nyugat-európai elit vajon mikor ismeri fel e játszma valódi kockázatát? Különösképpen annak tudatában, hogy amíg Németországban és Franciaországban is recseg-ropog a politikai biztonság, addig a tengerentúlon néhány nap múlva már egy új politikai időszámítás veszi kezdetét.

A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője