Amikor tavaly ősszel Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter az Országgyűlés külügyi bizottságának ülésén többek között arról beszélt, hogy a szuverenitásából nem engedő Magyarországnak gyakran milyen mondvacsinált, és kifejezetten a magyar kormányra szabott akadálypályákon kell átverekednie magát annak érdekében, hogy megfelelően képviselhesse az álláspontját, komoly felháborodás kerekedett nemcsak itthon, de külföldön is. Az akkori kritikák szerint az Orbán-kormány külügyminisztere ismét túlzásba esett és pusztán azért torzított a tényeken, hogy félrevezesse az európai közvéleményt.
Az ülést követő napokban „az európai politika szabályainak megkerülhetetlensége” és „a tagállamokra nézve egységesen alkalmazott keretrendszer” mellett kardoskodó brüsszeli politikusok egy része teljességgel elfogadhatatlannak nevezte Szijjártó azon mondatait, miszerint „van egy világos európai politikai megközelítés: ha liberális pártok vezetnek egy országot, akkor az tutira demokrácia, és bármi történik ott, az rendben van, ezzel szemben, ha nem liberális pártok vezetnek egy országot, az azonnal nem demokrácia”.
Ha azonban mérleget vonunk azon nemtelen támadások alapján, amelyek már akkor célba vették a hazánkat, még mielőtt az betölthette volna az Európai Unió soros elnökségét, valamint ha megvizsgáljuk azt, hogy az idén januártól elstartoló lengyel uniós elnökséggel milyen kesztyűs kézzel bánik az európai elit annak dacára, hogy
Varsóban mindennapossá vált a politikai üldöztetés, minden jel arra enged következtetni, hogy Szijjártó meglátásai helyénvalók voltak.
S hogy mik ezek a jelek? Első ízben érdemes felidézni, hogy több mint egy évvel azt megelőzően, hogy egyáltalán felmerült, hogy Belgium után a soros elnökség stafétabotja hazánkhoz kerül majd, az Európai Parlament egy politikai állásfoglalás részeként a soros elnökségi tisztség elvételét kezdeményezte Magyarország ellen. A nyilatkozat, amely a szavak szintjén a demokratikus deficitre és a jogállamisági aggályokra hivatkozott, ám valójában a magyar kormány békepártiságát támadta, nemcsak műfajában számított precedens nélkülinek, hanem céljában is. Hiszen már maga a dokumentum megszületése is a hatályos uniós szerződések durva megsértését vetítette elő, ám ez az ellentmondás aligha került napirendre Brüsszelben.