Jó tudnunk: az integrált, föderális Európa mindig is az Amerikai Egyesült Államok érdekében állt, még inkább a mögötte álló mélyállaméban. Ezért is alakult meg annak idején egy amerikai–európai vegyesbizottság, amely hatalmas pénzekkel támogatta a föderális átalakulást; olyan gigászi támogatók voltak mögöttük – a CIA-n kívül –, mint a Rockefeller család, a Ford dinasztia és sok már bankárcsalád, ezek alapítványai. Az USA-nak ugyanis az lett volna a legkellemesebb, ha Németországot belehúzzák ebbe az együttműködésbe, s nem egyenként akartak az európai országokkal bíbelődni, hanem egyben, egy egységes képződményt akartak irányítani, amit sokkal könnyebb is, mint egyenként tárgyalni, és előnyös egyezségekre jutni.
Még szerencse, hogy Donald Trump éppen ezt nem akarja, hanem az ellenkezőjét – ő magasan tesz az unióra meg az integrációra, egyenként akar kereskedelmi megállapodásokat az európai országokkal. Ez nekünk jó és előnyös lehet.
A szuperföderális berendezkedést a brüsszeli elit, mögötte a globális elittel egy úgynevezett neofunkcionális módszerrel kívánta elérni, melynek röviden az a lényege, hogy a bizottság egy-egy új területen bizonyos döntéseket hoz, amelyekhez egyébként nincs joga, s ha nem ütközik nagyobb ellenállásba, akkor az abból a döntésből következő logika mentén egy újabb döntés következik.
Amelyre már úgy lehet hivatkozni, mint az előző döntésből következő, elkerülhetetlen újabb változtatás, legyen az gazdasági, külpolitikai, szociális vagy bármilyen témakör. Erről őszintén beszélt egyébként Jean-Claude Juncker még 1999-ben egy Spiegelnek adott interjújában – s ami azóta történt, tökéletesen megfelel e koncepciónak.





























Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!