Arról, hogyan lehet megnyerni egy csatát vagy háborút, évezredek óta gondolkoznak a hadtudósok. Érdekes módon azonban annak meghatározása, hogy pontosan mit jelent a győzelem, nem is olyan egyértelmű, különösen a modern hadviselésben. Pedig ha valamikor, most az orosz–ukrán háború kapcsán időszerű feltenni a kérdést: mi a haditerv, mi a kilépési stratégia?
Hajlamosak vagyunk a győzelmet még mindig a II. világháború alapján értelmezni. Valójában azonban a fegyveres konfliktusok csak ritkán zárulnak teljes, feltétel nélküli kapitulációval. Vagy akár egy békeszerződésnek nevezett papírdarab aláírásával.
Az utóbbi évtizedekben több háború bizonyította, hogy a siker a csatatéren nem feltétlenül jelent győzelmet. Hogy csak néhány közismert példára mutassunk rá: az Egyesült Államok és szövetségesei például az öbölháborúban (1991), az iraki háborúban (2003–2011) vagy az afganisztáni háborúban (2001–2021) is fölényes katonai sikert arattak. Az Iszlám Állam felemelkedése (2014–2017) vagy a talibán visszatérése (2021) mégis egyértelmű stratégiai kudarc.
Egyúttal arra is rámutatnak, hogy az egyik fél győzelme nem feltétlenül jelenti a másik fél vereségét, és fordítva. Azt talán könnyű szívvel kijelenthetjük, hogy a nyugati erők nem nyertek Afganisztánban. Viszont következik-e ebből, hogy akkor vereséget szenvedtek? Legfeljebb, ha a vereséget úgy határozzuk meg, hogy nem sikerült megvalósítani a kitűzött célokat – ami egyébként a legritkábban teljesül maradéktalanul. Ráadásul – még ha a történelmet a győztesek írják is – az idő átírhatja az eredményeket.
Napjainkban egyes történészek így már azt is megkérdőjelezik, hogy az I. világháború valóban az antant egyértelmű győzelmével zárult-e, tekintve, hogy egyenes következménye lett a még pusztítóbb II. világháború.
Úgy tűnik tehát, hogy a győzelem meghatározása nagyon is szubjektív. George W. Bush amerikai elnök az iraki inváziót követő beszédében azt ígérte, hogy „elhozzák a szabadságot másoknak is, és diadalmaskodni fognak”. Joe Biden 2021-ben úgy értékelt, hogy „az afganisztáni kivonulás kivételesen sikeresen zajlott”. Vagy hogy ne kalandozzunk olyan messzire, a Gáza romjain uralkodó, lefejezett és megfogyatkozott Hamász szerint a 2023. október 7-i terrortámadás „történelmi győzelem” volt. Mit mondhatnánk, eléggé elavultak értékeléseik.
Három év távlatából, a körvonalazódó tárgyalások közeledtével ezek fényében érdemes megvizsgálni: ki nyeri katonailag az orosz–ukrán háborút? Oroszország eredményei a homályosabbak. A „különleges katonai hadművelet” eredeti célja Ukrajna „nácitlanítása”, lefegyverzése, keleti területeinek meghódítása, NATO-integrációjának megakadályozása, a katonai szövetség terjeszkedésének megállítása volt. Kezdjük a kudarcokkal!
Ha a „nácitlanítás” a Nyugat-barát hatalom leváltását jelentette, nem jártak sikerrel. Ahogyan a lefegyverzéssel sem, hiszen a nyugati technikával megtámogatott ukrán haderő erősebb, mint korábban volt. A keleti területek közül Luhanszkot szinte teljes egészében, Donyecket, valamint a „népszavazással” is Oroszországhoz csatolt Zaporizzsját és Herszont viszont nagyjából csak kétharmadában ellenőrzik.
Elszámították magukat abban is, hogy a NATO nemcsak jelentős haderőfejlesztésbe kezdett, de Svédországgal és Finnországgal tovább bővült.
Sikerként könyvelhetik viszont el, hogy Ukrajna csatlakozása a NATO-hoz – a hangos, de üres ígéretek ellenére – végleg lekerült az asztalról. Területi hódításaik közül stratégiai fontosságú, hogy megteremtették a szárazföldi összeköttetést a Krím félszigettel (viszont az ukránoknak maradt tengeri kijárata). Ukrajna ellentámadási képességeit visszavetették, demográfiailag működőképessége határára sodorták, gazdaságilag és infrastrukturálisan tönkretették.
Ukrajna első és legnagyobb eredménye: minden orosz kudarc. Az ellenük szóló esélyek dacára az ország megőrizte szuverenitását és területeinek jelentős részét. A világ második legerősebbjeként számontartott orosz hadsereg ellen nemcsak helytállt, de olyan pusztítást végzett, hogy évtizedekkel vetette vissza ellenségét.
Másrészt, nagyszabású célkitűzései – amelyek miatt állítólag 2022-ben meghiúsult a tűzszünet – még arról szóltak, hogy visszafoglalják a Krím félszigetet, visszatérnek az 1991-es határokhoz. Ha volt is realitása ezeknek az álmoknak, mostanra biztosan szertefoszlottak.
Ha a győzelem az ellenfél feltétel nélküli kapitulációja vagy hadseregének megsemmisítése, netán a politikai célok megvalósítása: akkor senki sem nyert. Ukrajnának és nyugati szövetségeseinek ezért ideje lenne újra megfogalmazni, mi számítana győzelemnek?
Ha még több fegyvert, még több pénzt, és ami a fő, még több vért áldoznak fel, az vajon közelebb visz hozzá? Az Európai Unió legnagyobb hibája nem Ukrajna támogatása, hanem hogy nincs győzelmi és kilépési stratégiája.
Akkor viszont legalább elfogadhatná másét. „Ma kiderült, hogy a szabad világnak új vezetőre van szüksége. Tőlünk, európaiaktól függ, hogy felnövünk-e a feladathoz” – vetette oda sértődötten Donald Trump béketervére Kaja Kallas, az Európai Bizottság külügyi és biztonságpolitikai főképviselője – az 1,3 millió fős Észtországból. Olyan ő, mint a viccben az egérke, aki az elefánttal megy át a hídon, mire odaszól: „Hallod, hogy dübörgünk?”
Azóta Volodimir Zelenszkij Canossát járt az amerikai elnöknél.
A vágyvezérelt álmok, hogy Európa majd győzelemre vezeti Ukrajnát az Egyesült Államok nélkül is, nagyjából három napot éltek.
Pedig nagyobb szükség van egy erős Európára, mint valaha. Talán ez most ébresztőt fúj.
A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány vezető elemzője
