A modern, demokratikus alapokon nyugvó politika kulcsmozzanatának, a választópolgárok meggyőzésének megannyi dimenziója van a szubjektív, érzelmekre ható tényezőktől az érdekmegfontolások befolyásolásáig. Könyvtárnyi anyagot írtak már össze arról, hogy mennyire számítanak felszínesnek tűnő semmiségek, a politikusok megjelenése, öltözködése, apró gesztusai, de tagadhatatlan az is, hogy a racionális szempontok sem seperhetők félre. Szó sincs arról, hogy kizárólag a liberalizmus társadalomfelfogásának középpontjában álló individuum érdekmegfontolásai képeznék a politikai folyamat egyedüli felhajtóerejét, de, hogy – történelmi korszakoktól és az adott állampolgári közösség kulturális meghatározottságaitól függő mértékben – ez is belejátszik egy-egy választás eredményébe, az aligha tagadható.
Ebből adódik, hogy
a modern politika szerves része a valóságértelmezési kísérletek, a narratívák háborúja. A kormánypártok 2010 óta tartó diadalmenete többek között annak köszönhető, hogy narratívájuk mindenkoron a valóságból indult ki, meggyőző és hihető volt, mi több, nemegyszer a realitás egyetlen hiteles olvasatát nyújtotta.
2015-ben, a migránsválságnak nevezett jelenségkör kezdetén, pontosabban Európa évtizedek óta zajló lakosságcseréjének brutális felgyorsításakor Orbán Viktor volt az egyetlen vezető a vén kontinensen, aki ebben a kérdésben világosan és egyértelműen beszélt, leszögezve, hogy ne a bajt hozzuk ide, hanem a segítséget vigyük oda, a migránsoknak pedig üzenjük meg, hogy „ne jöjjenek”. Ma már mindenki tudja, hogy igaza volt, hazánkat mégis súlyos pénzügyi szankciók sújtják e kérdésben elfoglalt következetes álláspontja miatt nap nap után. Akkor a magukat tárgyilagosnak tekintő politikai elemzők arról írtak, hogy „Orbán Viktor talált egy történetet, amit hitelesen el tud mesélni”.
Micsoda realitásidegen cinizmus, amikor egy olyan kritikus veszélyről beszélünk, amely az egész keresztény európai kultúrát eltűnéssel fenyegeti, s amiből Nyugat-Európa vonatkozásában – a demográfiai mutatókat figyelve – semmiféle kiút nem mutatkozik! Nem egy megtalált történet hiteles elmeséléséről van szó, hanem kontinentális szintű stratégiai iránymutatásról.
Ehhez hasonlóan, amikor nemzeti ünnepünkön a kormányfő arról beszélt, hogy a magyarság lételeme a szabadság, amiért évszázadok óta idegen, gyarmatosító szándékú birodalmakkal szemben kénytelen harcolni, s hogy a magyar szuverenitást sértő idegen hatalom mindig megtalálta a maga labancait – azokat, akik a magyar érdekkel szemben a birodalmi érdekeket képviselik –, akkor nem egy narratívát ad elő, hanem a valóságot foglalja össze. Ez nem egy „lehetséges értelmezése”, hanem az egyetlen érvényes értelmezése a múltnak és jelennek magyar szempontból.
A kormányzat narratívája nemcsak belső ellentmondásoktól mentes, de minden elem a másikat erősíti: keresztény nemzeti-konzervatív világkép, nemzetépítő állam, amely a teljes nemzetnek ad jövőképet, munkaalapú társadalom, családvédelem, honvédelem, a magyar érdekekre alapozott külpolitika, hogy a legfontosabbakat említsem.
Az óellenzék sikertelensége amellett, hogy nem tudott felmutatni egy karizmatikus figurát, aki akárcsak megközelítette volna Orbán Viktort hitelességben és kisugárzásban, arra is visszavezethető, hogy nem volt koherens narratívája s még az olyan kérdésekben is, mint a migráció, a háború és a gender, képes volt a normálisan gondolkodó többség véleményével szembemenni.
S ezt teszi ma is, holott azzal a botránypolitizálással, amit az általuk demagóg módon „rabszolgatörvénynek” bélyegzett törvénymódosítás ürügyén műveltek, aligha lehet megszerezni a józan többség rokonszenvét, hogy a szavazatokról ne is beszéljünk. Akkor gyújtogattak, most hidakat zárnak le, a gyülekezési jog minimális korlátozása ellen tiltakoznak úgy, hogy épp ezen, senki által nem vitatott alapjoggal élnek vissza.
De mihez kezdjük azzal a jelenséggel, hogy Magyar Péter érdemi politikai program és koherens valóságmagyarázat nélkül, kommunikációs hibákat egyre halmozva, botrányok közepette képes volt levinni a bejutási küszöb alá vagy köré az óellenzék valamennyi pártját s maga mögé gyűjteni a kormányváltást akaró szavazókat? A magyarázat alighanem az, hogy megannyi, már sokak által részletezett tényezőnek köszönhetően hívei – egyelőre – elhiszik róla, hogy képes leváltani a jelenlegi elitet.
Narratíva tekintetében az ellenzék központi figurája megkísérli a lehetetlent: vagy lapít, s igyekszik kikerülni ezeket az érzékeny kérdéseket, mint teszi azt a „pride-ügyben”, vagy a Fideszhez hasonló álláspontot fogalmaz meg úgy, hogy azt Brüsszel-kompatibilissé próbálja tenni. Márpedig ez hosszú távon tarthatatlan.
A pride-kérdést figyelmen kívül lehet hagyni, de Ukrajna és a migráció témájában egyszerre megfelelni Brüsszelnek és a magyar választók többségének lehetetlen.
A kormányhoz érzelmileg közelálló értelmiségi körökben már tavaly ősszel felmerült a Magyar Péter és Károlyi Mihály közötti kézenfekvő párhuzam. Nemrég a kormánypárt élő lelkiismerete, a kimondhatóság határát rendszeresen feszegető Kövér László is rámutatott erre a szomorú analógiára. Nincs annál nagyobb katasztrófa, mint amikor egy nemzet történelmi váltóhoz érkezik és az, akinek módja lenne a váltó megfelelő beállítására, vagy képtelen erre, vagy nincs tudatában saját felelősségének, vagy ha tudatában is van, de nem foglalkozik a kérdéssel, hanem hagyja magát s az országot sodorni az események által. Hogy mi lett annak az eredménye, hogy Károlyiék leszerelték a fegyverszünet megkötésekor az ellenség földjén állomásozó, ütőképes magyar hadsereget, sőt meg is üzenték a beözönlő rablóhordának, hogy nem fognak fegyvert rájuk, azt pontosan tudjuk.
Jó lenne nem megtudni, hogy a jelenlegi geopolitikai helyzetben, amikor erős kézzel kell a kormányrudat tartani, és akár egyedüliként is kiállni ismételten a józanság, az észszerűség és az ezekkel konvergens magyar érdekek mellett (lásd Ukrajna katonai és pénzügyi támogatását, valamint EU-tagságának kérdését), mi történhet, ha egy olyan figura kerül az ország élére, akinek saját hiúsága, s a remélt birodalmi buksisimogatás messze többet számít, mint a magyar jövő.
A román politikai elit és a román mélyállam viselkedése is mutatja, hogy miként lehet ma a könnyebb ellenállás mentén haladni, hogy egyszerűbb az Európai Unió tagjaként a brüsszeli elittel együtt úszni és szembemenni az Egyesült Államok új vezetésével. Nemcsak a tavalyi elnökválasztás eredményének érdemi ok nélküli megsemmisítése precedens nélkül abszurdum s a demokratikus játékszabályok égbekiáltó megtaposása, hanem az még inkább, hogy a győztest, aki a népszerűségi listák élén áll, indulni sem engedik. És meg lehet ezt is tenni, nemcsak a félbalkáni Romániában, de Franciaországban is, lásd a Marine Le Pen elleni vérlázító justizmordot.
Nyilvánvaló, hogy a globalista európai elit számára a demokratikus alapelvek és szabadságjogok semmit nem számítanak – már nemcsak a beözönlő migránsokat vagy az uralkodó politikai elit tagjait bíráló közösségi médiás bejegyzésekért lehet embereket letartóztatni tőlünk Nyugatra, hanem csendes imáért is. A globalizmusellenes politikusokat pedig koncepciós ítéletekkel félre lehet állítani. Semmi túlzás nincs abban, ha leszögezzük: a populistának, rosszabb esetben szélsőségesnek bélyegzett patrióták nemcsak a normalitás hívei, hanem a demokrácia valódi, hiteles képviselői.
A hazai vizekre visszaevezve összefoglalásképpen leszögezhetjük, hogy
a tematizáció területén a kormányerők a miniszterelnök évértékelő beszéde óta offenzívában vannak, sikerült a kezdeményezést átvenni, „narratíva” tekintetében pedig azért is jól állnak, mert a valóságot kommunikálják.
S ha mindemellett sikerül az általános közérzetet javítani és gazdasági eredményeket felmutatni, akkor jó esély van az ötödik átütő győzelemre a jövő évi választásokon.
