A hazánkra veszélyes vírus

Irgalmatlan mennyiségű ostobaság terjed az interneten a nyilvánvaló károkozás szándékával a ragadós száj- és körömfájásjárványról, annak következményeiről és a megfékezésére hozott intézkedésekről. Pedig a helyzet nagyon komoly.

Nem ártana, ha higgadtan végiggondolná minden Orbán-fóbiás, hozzá tud-e tenni a védekezéshez bármit is, és amennyiben nem, önként le kellene mondaniuk ebben a témában a véleménynyilvánítás jogáról. Ugyanis ahogyan Nagy István agrárminiszter rámutatott, a tét a magyar állatállomány megvédése, a teljes állattenyésztési ágazat megmentése.

A laikus átlagember azt gondolná, a járvány csak azoknak a tenyésztőknek okoz gondot, akiknek az állományát fel kell számolni a vírus terjedésének megakadályozása érdekében. A fertőzött állatokat ugyanis nem lehet kezelni, így ha egy gazdaságban akár csak egy állatnál is megerősítik a vírus jelenlétét, sajnos az összes páros ujjú patást fel kell számolni. De amennyiben figyelmesen hallgatjuk a híreket, rádöbbenünk, bár nagyon szomorú látvány a leölt szarvasmarhák ezreinek elföldelése, de nem ez a legnagyobb probléma. Még csak nem is az érintett gazdaságokban dolgozók tönkrement életének tragédiája, hiszen rajtuk minden eszközzel megpróbál segíteni a kormány, hogy újra tudják majd kezdeni. Ám a járvány következményei alapjaiban rengethetik meg az egész nemzetgazdaságot.

További Vélemény híreink

Országos főállatorvos: Az állategészségügyi előírásokat mindenkinek szigorúan be kell tartania

Gondoljunk csak bele, az első hírek megjelenése után azonnal (kilogrammonként) hatszáz forintot zuhant az élő bárány felvásárlási ára, és még szerencse, hogy alternatív forrás hiányában a legfontosabb vevőnek számító olaszok nem mondták le megrendeléseiket. Mindenesetre

a kár ebben az ágazatban máris milliárdos nagyságrendű. Abból a térségből, ahol a kór megjelent hazánkban, normális időkben naponta több ezer sertést szállítanak el feldolgozásra. Mára tízezer fölött jár a tenyésztők nyakán maradt állatok száma, a külföldi piacok bezáródtak, a hazai vágóhidak pedig nem győzik feldolgozni a feltorlódott mennyiséget.

Képzeljük el, mi történik, ha a járvány kiterjedne az ország más régióira is! Mindez húsvét közeledtével, amikor például a bárányexport kilencven százaléka bonyolódik.

De joggal aggódnak a takarmányt előállító üzemek is, hiszen ha bedől az állattenyésztés, nem lesz piaca a jószágok etetését szolgáló termékeknek sem.

A vírus terjedésének sebességéhez hasonló tempóban mehet tönkre az egész mezőgazdaság. Az a szektor, ami az élelmiszeriparral a magyar GDP közel hat százalékát adja évente. Vagyis, ha a tenyésztők, az állategészségügyi szakemberek, a rendőrök, katonák és minden védekezésben részt vevő áldozatos munkája mások felelőtlensége miatt nem járna sikerrel, le kellene mondanunk a gazdasági növekedés legkisebb reményéről is.

És akkor még a bezárt állatkertek, nemzeti parkok, a vadállomány védelme érdekében korlátozott túraútvonalak turisztikai ágazatra gyakorolt negatív hatásáról nem is beszéltünk. Ausztria lezárta a kishatárátkelőket, súlyos károkat okozva az ingázóknak. Kiszámíthatatlan, hányan veszítik el ennek következtében a munkájukat. Világos tehát, hogy ez alapvetően egy határokon átnyúló állatbetegség, amely mélyen érinti az állattenyésztést, megzavarja az állatok és állati termékek kereskedelmét, jelentős károkat tud okozni az állatok, a hús és a tej külföldi piacainak elvesztése miatt.

További Vélemény híreink

Több határátkelőt is lezártak az osztrák határon a fertőző vírus miatt + térkép

Mindezt csak azért említem, hogy érzékeltessem, mennyire összetett, bonyolult folyamatokról van szó, amiknek a komplett szarvasmarhatelepek felszámolása a legelborzasztóbb, de nem az egyetlen tragikus megnyilvánulása.

Természetesen az eddig elmondottak indokolják a felfokozott érdeklődést is az okok, a háttér és az összefüggések megismerése érdekében. Hatalmas változások zajlanak a világban, és túlságosan sok a negatív tapasztalatunk azzal kapcsolatban, hogy e változások közben bármi megtörténhet. Ezért

feltétlenül szükség lesz néhány kérdés megválaszolására, amikor a vírust sikerül ismét kiirtani Magyarország és Szlovákia területéről. Annak a két országnak a területéről, amelyek ellenállnak a háborús uszításnak, Ukrajna feltétel nélküli támogatásának, gyorsított uniós felvételének, és a mielőbbi tűzszünet és béke mellett szállnak síkra.

Hogy jön ez ide? Nem tudom. Ez az első kérdés. Nálunk ötven éve nem volt hasonló járvány. Miért pont most, miért pont itt? Afrikában, a Közel-Keleten, Dél-Amerikában állítólag aktív a vírus, de hogy a csudába fújta a szél éppen Kisbajcsra? Aztán

ki az a titokzatos idegen, aki a híradások szerint jogosult a magyar és a szlovák szarvasmarhatelepek között flangálni, és hozni-vinni bármit a cipőjén, ruháján? Miért nincs már vizsgálati fogságban?

Most minden azon múlik, mennyire fegyelmezetten tartjuk be a rendkívüli szabályokat, de ezeknek mindenki számára kötelező érvényűnek kell lennie. Az is nagy kérdés, az Európai Unió tagországai miért csak magukra gondolnak gyorsan lezárva határaikat a hazánkból származó hús előtt, de nem nagyon lehet olvasni hathatós, gyors segítség felajánlásáról a védekezéshez, a kártalanításhoz. Dögöljön meg a mi tehenünk, nekik ehhez semmi közük?

Én már éltem a hetvenes években dúló utolsó járvány idején. Apám mezőgazdasági iskolában tanított, az intézmény egybeterelte az ágazat szakembereit a faluban. Emlékszem a sok gondterhelt férfira, akik esténként megbeszélték a napi eseményeket, és tervet készítettek másnapra. Nem voltak érdekellentétek, a haragosok félretették sértettségüket, a tsz-elnök elfogadta a plébános segítségét is. A falu határában és minden intézmény bejáratánál fertőtlenítőt tartalmazó vizesárkon kellett keresztülmenni, akik az állatok körül sürgölődtek, akár többször is átöltöztek naponta, mindenki vigyázott, ahogy tudott.

Akkor az ország összefogott és legyőzte a súlyos járványt. Nincs kétségem afelől, hogy ez most is így lesz. Még akkor is, ha a magyar gazdaság tönkretételében érdekeltek inkább lehetőségnek fogják föl a kialakult helyzetet, mintsem tragédiának.