Jönnek a hígmagyarok…

Jönnek a dúlt-keblű hígmagyarok megint, / influenszerek, dög-celebek, jönnek a szarból, / zaj van. Mindegyik ugat. Németh László, Szabó Dezső, / Sinka István, Kosztolányi és Móricz int. / Ó, ha gyilkolni szabadna újra, / járnák az országot és akasztanának / megint, mint ’19-ben, csak nem páncélvonaton, hanem nagyon zöld biciklin, / mert mélyen hiszik a gyalázatos / hazugságot, hogy mindenki egyenlő.

És üresek. Riasztóan ostobák. / És bizony hersegve szívnák a vért. / Nem a mi szégyenünk, de szégyen, hogy ezek a nyomorult és felesleges senkik / is tudnak magyarul. De csak a szavakat. Érzés és hit nélkül. / Ezért nem kell félni tőlük. / Hiszen miénk a jövő. / Ezeknek meg csak a kib…szott jövő marad…

Ott volt mind, vagy majdnem mind. A Kossuth téren. Egybegyűltek, mint a varjak meg a keselyűk, s fekete lett minden.

Odahívta ezeket az egyik beszipkázott pszichopata, és mentek.

Mentek, mert menniük kell, s mert similis simili gaudet.

No és persze azért, mert ezeknek állandóan forradalmasdit kell játszaniuk. Nincs az életüknek egyetlen értelmes és nyugodt és boldog pillanata sem. Hát ezért. Nem hisznek ezek semmiben.

Nincsen se apjuk, nincsen anyjuk, se istenük, se hazájuk – csak Horger Antalt már régen kicsinálták, hát nincs, aki rájuk szóljon, ráadásul még csak nem is zsenik, mint Attila volt, csak üresfejű senkik. És a legjobban éppen saját ürességüktől rettegnek. Ezért nem marad nekik más, mint a forradalmasdi.

Mert az olyan jó. Olyan megnyugtató. S ezek mindig akkor csinálnának forradalmat, amikor nincsen miért. Hiszen akkor a legjobb. Olyankor semmi felelősség, semmi tét, csak ugatni kell, pofázni kell, üvöltözni kell, s ha a Jóördög kegyes hozzájuk, akkor kicsit rombolni meg ölni is lehet végre.

Téveszmések és rögeszmések. És mivel nincs új a nap alatt, ezekre is érvényes Egon Friedell mester Jean-Paul Marat-ról írt minden sora:

„Mocskos, megszállott, korcs, vérbajos, és csillapíthatatlan gyűlölet tölti el mindenki ellen, aki mosakszik, épelméjű, és vérbaj nélkül való – jellegzetes képviselője egyszóval a forradalmi söpredéknek, a föld alatti egzisztenciáknak, akik lumpenkocsmákból, omladozó műhelyek sötétjéből, erdei rejtekhelyekről és föld alatti lyukakból bukkannak elő hirtelen.”

Valóban.

Hallgatod őket, s nem tudsz másra gondolni, csak a jakobinusokra meg a Lenin-fiúkra.

És ne is gondolj soha másra. Ne keresgélj felmentéseket, magyarázatokat, mert nincsen miért, mert felesleges, és mert náluk nincs kegyelem, ugyanis ezek a leggyávábbak.

És képtelenek megbocsátani a világnak a sikertelenségüket, tehetségtelenségüket, jelentéktelenségüket, feleslegességüket és gyávaságukat. Erre jó a forradalmasdi.

El tudják játszani újra és újra, hogy ők a szabadság, amely győzelemre vezeti a népet. S természetesen Delacroix festményén szereplő, fedetlen keblű szép nőnek képzelik magukat ilyenkor – főleg a hímek –, holott fogatlan, sánta, rettenetes banya mind – a hímek is.

Rohanunk a forradalomba. „Egy lószart, mama.” Csak hát „még nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen”. Ez a jobbik eset. Ám ezek nem nem nagyok, hanem gonosz és rút törpék. Éppen ezért soha nem fogja kísérni őket a munka és a szerelem, ugyanis nekik nem ez a két szülőjük. Hanem az irigység és a gonoszság, akik mindig kéz a kézben járnak.

S persze tudom én, úgy lenne helyes, ha jobbá szeretnénk őket. Az lenne a keresztényi magatartás. De sajnos lehetetlen. Ebbe magának Jézusnak is beletörne a bicskája, már abban a nem várt esetben ugye, ha lenne bicskája. Kevés lenne az ő szeretete is, hogy ezek jobbá legyenek szeretve.

Mert nincsen bennük szeretet, és nincsen nekik szeretetérzékelő receptoruk. Viszont lefegyverzően tudnak gyűlölni, s miközben gyűlölnek, azt kiáltozzák és üvöltözik és sápítozzák, hogy őket gyűlölik. Hát persze. Mindenki más és a hálátlan világ a hibás, amiért nem ismeri fel senki a csodálatosságukat.
Nem is lehet másképpen. És így megy ez az egész világon.

Ha az Egyesült Államok illetékes hatósága razziát tart, melynek során előállít és kiutasít az országból illegális, papírok nélkül ott tartózkodó migránsokat, valamint szintúgy migráns bűnözőket, akkor azonnal megkezdődnek a zavargások, jön a csőcselék, lángba borítja a városokat és elkezd fosztogatni. Ez utóbbiak különösen fontos és színes elemei a csőcselék zavargásainak, és nyilván csak mi, elmaradott, hülye fehérek nem értjük, mi az összefüggés az állítólag lábbal tiport emberi jogok és a fosztogatások szabadsága között.

Mindenesetre kötelező aktus lett a fosztogatás. A fekák meg a latinók ilyenkor lecserélik a nagy lapos tévéjüket egy még nagyobbra és még laposabbra. Ugyanis érdekes módon soha nem a picike helyi pékségbe mennek fosztogatni két kifliért.

Majd erre is megszületett a hibátlan liberális világmagyarázat, amely szerint politikailag nem korrekt a fosztogatás szót használni ilyen alkalmakkor, ugyanis ilyenkor nem fosztogatnak az előemberek, hanem a javak igazságos újraelosztása zajlik éppen. Ha csak úgy nem…

Attól tartok, már csak idő kérdése, és az itteni woke- és minden egyéb elmebeteg csőcselék fosztogatni kezd. És majd jönnek a vezéreik és prófétáik, és megmagyarázzák.

Persze azt is tartsuk észben, hogy még ezt sem maguk találják ki. Megvannak a tartótisztjeik odaát, ahonnét jön a pénz meg a parancs. Minden ki van találva. Mikor kell, hol kell, hogyan kell, mit kell mantrázni, hogy kell gyűlölni, és közben hogyan kell a nemzetegyesítésről meg a szeretetről pofázni. Öld meg a másikat, öld meg az anyját is, akaszd fel, vedd el mindenét, csukd börtönbe – és közben szünet nélkül pofázz a szeretetről meg a nemzet egységéről.

Ez most a parancs.

És másznak elő a pszichopaták a nagy, lapos kövek alól meg a hajdanvolt feleségük szoknyája mögül, és teszik a dolgukat. És annyira ocsmányak, annyira undorítóak, annyira gátlástalanok, hogy egyszerűen fegyvertelennek érzi magát velük szemben minden normális ember.

Pedig nem vagyunk fegyvertelenek. Mindössze higgadtnak, nyugodtnak és megfontoltnak kell maradnunk. És soha, egyetlen pillanatra sem gondolhatjuk, hogy a semmi, az üresség és a gátlástalanság győzedelmeskedhet.

Még akkor sem, ha itt áll előttünk egy generáció, amellyel úgy tűnik, nem is lehet mit kezdeni. A Neander-völgyi ember óta nem volt a históriában két olyan generáció, amelynek ennyire ne lett volna köze egymáshoz, mint nekünk és a maiaknak. De talán ez is megváltozik majd.

Addig is, ismétlem: történjék bármi, a jövő a miénk. Ezeknek a nyomorultaknak pedig csak a „kib…szott” jövő jutott. Pont olyanok is. És jelen állás szerint éppen azt is érdemlik.

S persze azért felmerül a kérdés: muszáj mindig átesni ugyanazon, muszáj mindig ugyanabba a folyóba lépni? Hogy egyszerűsítsem: tényleg újra és újra át kell élni a kib…szott jövőt, hogy eljussunk a mi jövőnkbe? Tényleg nincs Kun Béla és Szamuely nélkül Bethlen? De jöjjünk közelebb: tényleg nem lehetett volna kihagyni Gyurcsányt, hogy eljussunk végre 2010-ig és Orbánig?

Pedig Cseh Tamás már milyen régen megénekelte:

„Midőn eljő majd az a fényteli nap, / Midőn népünk nagy hirtelen színt vall, / Vajon mely jegyben megyünk urna elé / Borítékba bezárt szavazattal?
Vajon mely jegyben, / Csak ezt kérdezem én, / S fejem nem szűnik dróton forogni, / S bármi felvillan csak úgy távlatilag, / Szemrevételezem azt, hogy az mi.

Jöhet északról némi északi fény, / De belenyúlhat a rusz medve mancsa, / És a germánság, ma már ténybeli tény, / Csak a telkem és házam akarja.
No de mely jegyben? / Csak ezt kérdezem én, / Amíg tombol az önazonosság. / S közben távolról a jövő szelei / csak az alvadó vérszagot hozzák.
Midőn szél támad, / Égbe fúr be az orr, / Vajon merre van szélnek forrása. / És a méltóság, amivel szavazol. / Elönt úgy, mint a hébert az árja.

Egy választás mely sorsdöntő, / Mert vissza nem vonható. / Tőled úgy félek, hogy elrontod, / Te marha magyar szavazó. / Tőled úgy félek, hogy elrontod, / Te marha magyar szavazó.

Vajon mit hoz majd / Az a fényteli nap. / Midőn népünk majd színt vall, mint villám. / Borítékba bezárt szavazatjaival, / Félő, hogy hideg éj sziszeg aztán.
Jöhet északról némi északi fény, / De belenyúlhat a rusz medve mancsa, / És a fuldokló európai kéz / Netán végleges mélybe ragadja.

Egész országunk, amely dróton forog, / És nem hajlik emerre amarra, / Pedig több vas kéne, a tűz ha lobog, / Ha már védtelen nép, aki tartja.
No de mely vas lesz az a tűzbeli vas, / Kérdem, / Ha népünk majd hirtelen színt vall? / Vajon mely jegyben megyünk urna elé, / Borítékba zárt tébolyainkkal?

Egy választás, mely sorsdöntő, / Mert vissza nem vonható. / Tőled úgy félek, hogy elrontod, / Te marha magyar szavazó. / Tőled úgy félek, hogy elrontod, / Te marha magyar szavazó.

Midőn eljő majd az a fényteli nap, / Midőn népünk nagy hirtelen színt vall, / Vajon mely jegyben megyünk urna elé / Borítékba zárt tébolyainkkal?”