Valóban.

És ne is gondolj soha másra. Ne keresgélj felmentéseket, magyarázatokat, mert nincsen miért, mert felesleges, és mert náluk nincs kegyelem, ugyanis ezek a leggyávábbak.

És képtelenek megbocsátani a világnak a sikertelenségüket, tehetségtelenségüket, jelentéktelenségüket, feleslegességüket és gyávaságukat. Erre jó a forradalmasdi.

El tudják játszani újra és újra, hogy ők a szabadság, amely győzelemre vezeti a népet. S természetesen Delacroix festményén szereplő, fedetlen keblű szép nőnek képzelik magukat ilyenkor – főleg a hímek –, holott fogatlan, sánta, rettenetes banya mind – a hímek is.

Rohanunk a forradalomba. „Egy lószart, mama.” Csak hát „még nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen”. Ez a jobbik eset. Ám ezek nem nem nagyok, hanem gonosz és rút törpék. Éppen ezért soha nem fogja kísérni őket a munka és a szerelem, ugyanis nekik nem ez a két szülőjük. Hanem az irigység és a gonoszság, akik mindig kéz a kézben járnak.

S persze tudom én, úgy lenne helyes, ha jobbá szeretnénk őket. Az lenne a keresztényi magatartás. De sajnos lehetetlen. Ebbe magának Jézusnak is beletörne a bicskája, már abban a nem várt esetben ugye, ha lenne bicskája. Kevés lenne az ő szeretete is, hogy ezek jobbá legyenek szeretve.

Mert nincsen bennük szeretet, és nincsen nekik szeretetérzékelő receptoruk. Viszont lefegyverzően tudnak gyűlölni, s miközben gyűlölnek, azt kiáltozzák és üvöltözik és sápítozzák, hogy őket gyűlölik. Hát persze. Mindenki más és a hálátlan világ a hibás, ­amiért nem ismeri fel senki a csodálatosságukat.
Nem is lehet másképpen. És így megy ez az egész világon.

Mindenesetre kötelező aktus lett a fosztogatás. A fekák meg a latinók ilyenkor lecserélik a nagy lapos tévéjüket egy még nagyobbra és még laposabbra. Ugyanis érdekes módon soha nem a picike helyi pékségbe mennek fosztogatni két kifliért.

Majd erre is megszületett a hibátlan liberális világmagyarázat, amely szerint politikailag nem korrekt a fosztogatás szót használni ilyen alkalmakkor, ugyanis ilyenkor nem fosztogatnak az előemberek, hanem a javak igazságos újraelosztása zajlik éppen. Ha csak úgy nem…

Attól tartok, már csak idő kérdése, és az itteni woke- és minden egyéb elmebeteg csőcselék fosztogatni kezd. És majd jönnek a vezéreik és prófétáik, és megmagyarázzák.

Persze azt is tartsuk észben, hogy még ezt sem maguk találják ki. Megvannak a tartótisztjeik odaát, ahonnét jön a pénz meg a parancs. Minden ki van találva. Mikor kell, hol kell, hogyan kell, mit kell mantrázni, hogy kell gyűlölni, és közben hogyan kell a nemzetegyesítésről meg a szeretetről pofázni. Öld meg a másikat, öld meg az anyját is, akaszd fel, vedd el mindenét, csukd börtönbe – és közben szünet nélkül pofázz a szeretetről meg a nemzet egységéről.

Ez most a parancs.

Pedig nem vagyunk fegyvertelenek. Mind­össze higgadtnak, nyugodtnak és megfontoltnak kell maradnunk. És soha, egyetlen pillanatra sem gondolhatjuk, hogy a semmi, az üresség és a gátlástalanság győzedelmeskedhet.

Még akkor sem, ha itt áll előttünk egy generáció, amellyel úgy tűnik, nem is lehet mit kezdeni. A Neander-völgyi ember óta nem volt a históriában két olyan generáció, amelynek ennyire ne lett volna köze egymáshoz, mint nekünk és a maiaknak. De talán ez is megváltozik majd.

Addig is, ismétlem: történjék bármi, a jövő a miénk. Ezeknek a nyomorultaknak pedig csak a „kib…szott” jövő jutott. Pont olyanok is. És jelen állás szerint éppen azt is érdemlik.

S persze azért felmerül a kérdés: muszáj mindig átesni ugyanazon, muszáj mindig ugyanabba a folyóba lépni? Hogy egyszerűsítsem: tényleg újra és újra át kell élni a kib…szott jövőt, hogy eljussunk a mi jövőnkbe? Tényleg nincs Kun Béla és Szamuely nélkül Bethlen? De jöjjünk közelebb: tényleg nem lehetett volna kihagyni Gyurcsányt, hogy eljussunk végre 2010-ig és Orbánig?

Pedig Cseh Tamás már milyen régen megénekelte:

„Midőn eljő majd az a fényteli nap, / Midőn népünk nagy hirtelen színt vall, / Vajon mely jegyben megyünk urna elé / Borítékba bezárt szavazattal?
Vajon mely jegyben, / Csak ezt kérdezem én, / S fejem nem szűnik dróton forogni, / S bármi felvillan csak úgy távlatilag, / Szemrevételezem azt, hogy az mi.

Jöhet északról némi északi fény, / De belenyúlhat a rusz medve mancsa, / És a germánság, ma már ténybeli tény, / Csak a telkem és házam akarja.
No de mely jegyben? / Csak ezt kérdezem én, / Amíg tombol az önazonosság. / S közben távolról a jövő szelei / csak az alvadó vérszagot hozzák.
Midőn szél támad, / Égbe fúr be az orr, / Vajon merre van szélnek forrása. / És a méltóság, amivel szavazol. / Elönt úgy, mint a hébert az árja.

Egy választás mely sorsdöntő, / Mert vissza nem vonható. / Tőled úgy félek, hogy elrontod, / Te marha magyar szavazó. / Tőled úgy félek, hogy elrontod, / Te marha magyar szavazó.

Vajon mit hoz majd / Az a fényteli nap. / Midőn népünk majd színt vall, mint villám. / Borítékba bezárt szavazatjaival, / Félő, hogy hideg éj sziszeg aztán.
Jöhet északról némi északi fény, / De belenyúlhat a rusz medve mancsa, / És a fuldokló európai kéz / Netán végleges mélybe ragadja.

Egész országunk, amely dróton forog, / És nem hajlik emerre amarra, / Pedig több vas kéne, a tűz ha lobog, / Ha már védtelen nép, aki tartja.
No de mely vas lesz az a tűzbeli vas, / Kérdem, / Ha népünk majd hirtelen színt vall? / Vajon mely jegyben megyünk urna elé, / Borítékba zárt tébolyainkkal?

Egy választás, mely sorsdöntő, / Mert vissza nem vonható. / Tőled úgy félek, hogy elrontod, / Te marha magyar szavazó. / Tőled úgy félek, hogy elrontod, / Te marha magyar szavazó.

Midőn eljő majd az a fényteli nap, / Midőn népünk nagy hirtelen színt vall, / Vajon mely jegyben megyünk urna elé / Borítékba zárt tébolyainkkal?”