Az európai hatalmak és az Egyesült Államok vezetőinek szemléletbeli különbsége nyilvánvaló volt az augusztus 18-i washingtoni tárgyalásokon. Mélyreható, eltérő globális érdekek húzódnak meg az Atlanti-óceán két partja között. Bár a tárgyalások szívélyesek voltak, és történtek előrelépések, azért maradtak fenn erős nézeteltérések is az Egyesült Államok és európai szövetségesei között.
Az egyik, hogy Washington nem részletezte azokat a biztonsági garanciákat, melyeket Trump elnök többször megemlített Ukrajna jövőbeli integritását illetően, bár Európa szeretett volna konkrétumokat erre vonatkozóan. A másik a tűzszünet szükségessége volt, melyre az amerikai elnök európai kollégáival, különösen Merz német kancellárral szemben nem tekint feltételként egy békeszerződés eléréséhez. Nem képezte a mostani tárgyalások részét, azonban az Oroszország elleni szankciók kiterjesztése és fenntartása sem biztos, hogy egyetértést szülne az Atlanti-óceán két oldalán.
E rövid értekezés elején szándékosan európai hatalmakat, nem pedig EU-t írtam – Ursula von der Leyen bizottsági elnök szerepe ugyanis a tárgyalásokban inkább szimbolikus volt, ezt tükrözte visszafogottsága is.
Most nem Brüsszel volt jelen a Fehér Házban, hanem Európa „kemény magja”, a régi nagyhatalmak képviselői: Nagy-Britannia, Franciaország és Németország, támogatva olyan erősen exponált országok által, mint Olaszország és Finnország.
Talán csak Lengyelország hiányzott a csoportból az Ukrajnát erősen támogató európai országok közül. Ez az új Concert of Europe a hatalmi egyensúlyt próbálja fenntartani Oroszország ellenében további amerikai segítséggel.
És amikor biztonsági garanciákról tárgyalnak, akkor nemcsak Ukrajna területi épségét szeretnék biztosítani, hanem az egész európai kontinensét, hiszen a megbeszéléseken jelen levő európai vezetők egyike sem bízik Oroszország békés szándékában az öreg kontinenst illetően (ahogy sok más ország sem Európán kívül). Itt jelenik meg az a nagyfokú szemléletbeli különbség, mely az Egyesült Államok és Európa között húzódik, és nehezen áthidalható. Az ukrajnai háború és a korábbi hasonló történelmi tapasztalatok Oroszországot több mint nemkívánatos partnerré tette az európai többség számára, két semleges országot pedig még a NATO-hoz is odatolt.
Trump elnök különösen bonyolult dilemma előtt áll. Stratégiai érdeke, hogy a számára „kisebbik rosszat”, Oroszországot hosszú távon megpróbálja leválasztani Kínáról, hiszen amennyiben a két ázsiai hatalom együttműködése tovább erősödik, az rendkívül komoly biztonsági kihívás elé állítaná Washingtont.
Ugyanakkor mindezzel párhuzamosan Ukrajna védelme és Washington elkötelezettsége európai és NATO-beli szövetségesei felé keményebb fellépést kívánna meg Moszkva ellen. Az amerikai stratégiával szemben viszont
az európai többség számára nagyobb kihívást jelent az Oroszország képviselte veszély, mint Kína, és nehezen tudja megérteni Trump feltételes lépéseit az ukrán (és európai) védelem és függetlenség garantálását illetően.
A fentiekből kiindulva Trump elnök továbbra is a „jó rendőr” szerepét venné magára Moszkvát illetően, és Európát hagyná meg a „rossz rendőrnek”, bár az általa említett biztonsági garanciákkal megtámogatva.
