A futball történetében sok játékost ért rasszista indíttatású megaláztatás, és az érintettek nagyon különbözőképpen reagáltak rá. Dani Alves felvette a felé hajított banánt és beleevett. Humorral a sértésből egyetlen mozdulattal fölényt kovácsolt. Samuel Eto’o annyira megalázónak érezte a helyzetet, hogy majdnem levonult a pályáról, Boateng el is hagyta a játékteret, Balotelli dühből reagált, a közönség közé bikázta a labdát. Vagyis nincs egyetlen kötelezően elvárható magatartás. Nincs szabálykönyv arra, hogyan kell viselkednie annak, akit célba vesz a tömeg. Mindenki más alkat. Mindenki másképp viseli a provoká­ciót, a megalázást, a fenyegetést.

Vinícius nem pusztán elszenvedi a feszültséget, hanem időnként rá is játszik. Van benne valami dacos, teátrális, kihívó öntudat. És ettől lesz a lelátó számára különösen ingerlő figura.

Ebből még nem következik automatikusan, hogy a spanyol futballközönség rasszista volna. Ha így lenne, akkor hosszú évtizedek óta fekete játékosok sora vált volna általános céltáblává a spanyol stadionokban. De nem ez történt. A La Liga tele volt és tele van afrikai, brazil, francia, holland, mindenféle hátterű fekete futballistákkal, és a többségükből soha nem lett olyan külön ügy, mint Viníciusból. Ezért tévedés volna azt mondani, hogy Vinícius története egyszerűen annak bizonyítéka, hogy a spanyol közönség eleve rasszista. Ez is stigmatizáció és démonizálás.

A lelátó népe ezt nem szereti. Sőt, egy idő után gyűlöli. Csakhogy amikor a tömeg sérteni akar, nem finomkodik. Nem elemzi a személyiségjegyeket, nem ír karaktertanulmányt, nem azt mondja, hogy „kérem, ön túlságosan impulzív és provokatív”. Hanem azt vágja a másik fejéhez, ami a leggyorsabban, a legbrutálisabban, a legkényelmesebben kínálja magát. Ha valaki alacsony, akkor törpe. Ha valaki fiatalon kopaszodik, akkor kopasz. Ha valaki túlságosan ápolt, hiú, piperkőc jelenség, akkor az ellenfél szurkolója arra is megtalálja a maga durva, leegyszerűsítő sértését.

Ebben az értelemben nagyon jó párhuzam Cristiano Ronaldo korai madridi megítélése. Nem azért született meg az undorító „Cristiano homosexual” rigmus – amit a magyar szurkolók is kéjesen átvettek –, mert Ronaldo meleg lenne. Ha az is lett volna, a tömeg nem pusztán azért kezdte volna ki. Hanem azért, mert a viselkedése egy hiú, sőt gőgös, önimádó, ficsúr figurát mutat, aki a futballpályán fölényes és idegesítően jó. Az ellenszenv tehát előbb született meg, a homofób rigmus csak rácsatlakozott erre, mint a legegyszerűbb sértési forma. A „homosexual” nem a valódi indíték, hanem a sértés nyelvezete volt. Ugyanez történik Viníciusszal is. Nem az az eredeti ok, hogy fekete, hanem a személye mint ingerforrás. A majmozás pedig erre tapad rá mint a legkézenfekvőbb, legprimitívebb és legmélyebben a lélekbe taposó sértés.

Ezért fontos különbséget tenni a sértés módja és a valódi indíték között. A kettő nem mindig esik egybe. Kívülről nézve persze a sértés rasszista formájú, hiszen a majom és a banán nyelve önmagában ezt jelenti. Sőt, ezt erősíti a közösségi média torz tükre is. Amikor Vinícius körül kitör egy újabb balhé, pillanatok alatt megjelennek a banánok és a majmok a kommentmezőkben. Olykor olyan profilok alatt is, amelyek mögött szemmel láthatóan fekete szurkolók vannak. Ez nem azt bizonyítja, hogy minden rendben volna a használt szókinccsel. Hanem azt, hogy a tömegnyelv mennyire mechanikusan működik. Ha sérteni akar, ugyanahhoz a készleten tartott jelhez nyúl. Nem azért, mert filozófiai mélységben ezt gondolja a világról, hanem mert ezt a legkönnyebb odadobni. Pontosan ettől tömeglélektani jelenség a Vinícius-ügy, és nem pusztán jogi, fegyelmi kategória.

Az egészben az a legkülönösebb, hogy mindez mennyire nem vág egybe Vinícius civil képével. Mert a magánemberről véletlenül sem hallani botrányt. Nincsenek pia-, drog- és erőszakos nőügyek, gyorshajtásos sztorik, züllött celebhistóriák. Ami egy ekkora sztárnál már önmagában is beszédes. Ellenkezőleg: a nyilvános kép inkább azt mutatja, hogy nehéz sorból jött, érzi ennek a súlyát, és valamit vissza is akar adni a világnak. Mintha civilként sokkal fegyelmezettebb, sokkal érettebb, sokkal példásabb ember volna, mint amilyennek futballistaként látszik. A pályán valami átbillen, vagy talán épp ott szabadul fel benne az a dacos önérzet, amelyből ennyi konfliktus nő ki.

Éppen ezért az UEFA döntése a Prestianni-ügyben legfeljebb egy konkrét ügy végére tehet pontot, magára a jelenségre nem. Ha eltiltják az argentin játékost, azzal nem oldódik fel a Vinícius körüli állandó feszültség. Ha nem tiltják el, attól sem. Mert a lényeg nem Prestianni, hanem az a különös kölcsönhatás, amely Vinícius és a futballközeg között kialakult. A lelátó provokálja őt, ő visszareagál, a reakció újabb provokációt szül, és ebben az ördögi körben végül mindig ő jön ki vesztesen. Mert hiába világklasszis futballista, a következő nap már megint nem a játéka, hanem a balhé lesz a téma.

Mert amíg minden provokációra rátesz egy lapáttal, addig ez a történet újra és újra ugyanoda fut ki. S a végén mindig a világklasszis húzza a rövidebbet, nem a névtelen bekiabáló. Vinícius ma már nem pusztán futballista. Önmagát is gerjesztő futballkörnyezeti jelenség. És ha ezt ő nem érti meg elsőként, akkor ennek a személyes meccsnek a végeredményét mindig előre borítékolhatjuk.