A foci Eb-ről jut eszembe

Annyira bajban lenne az emberiség, hogy már a sport sem képes moderálni elvaduló világunk gonoszságait?

London, 2021. július 11. Angol szurkolók a Trafalgar tér szurkolói zónájában a koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztott 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság döntõjében játszott Olaszország-Anglia mérkõzés közvetítését nézve a londoni Wembley stadionban 2021. július 11-én. MTI/AP Pool/Peter Morrison Fotó: Peter Morrison

„Hogy a Jóisten minket meg ne segéljen, arról szó sem lehet!”

(Székely mondás)

Volt idő, amikor – mindegy is, hogy Nyugaton vagy Keleten – a társadalmak betegségei, politikai abszurditásai miatt az emberek a sportban keresték és találták meg a „lelki túlélés” piruláját. Lehetett a legvadabb szocializmus itt, Közép-Európában, a futballpályák mikroklímája arra a 90 percre a nézők lelkéből és fejéből kizárta a politikai agressziót és pökhendiséget, miközben csak és kizárólag az élmény, valamint a jól érzékelhető elégedettség maradt.

Mindegy volt, hogy bajnoki, nemzetközi kupa- vagy válogatott mérkőzés, akkor és ott a zsúfolt lelátó eggyé vált a pályán folyó méltósággal. A játékosok példaképé nőttek, bizonyos fokig az ideológiák börtönéből kiszabadult reményt jelképezték. Tudták vagy sem, de az egyébként „vérre menő” meccseken leginkább a „vér” nem volt jelen. Ott pipiskedett viszont a barátság, az önfeláldozás, a tisztesség, mert hiánycikk volt a képmutatás.

Akit a játék hevében elgáncsoltak, fájdalmas arccal, de azonnal felállt, hisz amíg menni tudott, menni is akart. Gyakori látvány volt, hogy a földre huppanót saját csapatának vagy az ellenfélnek a játékosai emelték föl, miközben fel sem merült bennük, hogy játszótársuk csak szimulál vagy sajnáltatni akarja magát, ahogy ez manapság dívik. A szándékos belemenést – mert azért elő-előfordult – elkövető bűnöst saját szurkolói sem díjazták, jelezve, a pályán kívüli világ ármánya a sport „szentélyében” nem elfogadható cselekedet. Csak az minősült kezelendő sérülésnek, ha valakit hordágyon kellett levinni a küzdőtérről. Világbajnokságokon – nem ugyanazon – előfordult például, hogy Mészöly Kálmán, a Vasas és a magyar válogatott középhátvédje, illetve Franz Beckenbauer, a németek beállósa begipszelt kézzel játszottak sorsdöntő mérkőzéseken, lévén a lábuknak semmi baja nem volt… Tehették, hisz a többiek, huszonegyen vigyáztak a sérültek kezére.

Eme feledésbe merülő világba egyetlen közellenség tudott beférkőzni, a „fekete ruhás”, a bíró. Aki hol hatalmától – vagyis sípja erejétől – megrészegülve büszkén futkosott a játéktéren, hol – többször inkább ebben volt része – a szurkolók szitkai közepette azt is bánta, hogy ilyen őrültségre adta a fejét, és végtelen számkivetett magányában csak a kilencven perc végéért rimánkodott. Így utólag vélelmezhető, hogy sokszor nem a bíró konkrét döntései hergelték a tisztelt publikumot, hanem annak a szimbolikája, miként az élet egyéb területein tapasztalták, hogy van valaki, aki képes felülírni a számukra még elfogadhatót. Mert a szotyolát köpködő lelátó az ideológiáktól mentes szabadság szigetévé alakult minden hétvégén. Nem volt rang, beosztás, a káderpolitika eltörpült csökevénnyé lett a futballcipőt hordók nagyságához képest. Az eső mindenkit egyformán eláztatott, ahogy a tűző nap ellen is kinek-kinek csupán a sapkája, kalapja volt a védelme.

Nem baj az, ha közben az életünk komfortosabb lett, ámbár ezzel együtt jár a túlzott elkényelmesedés veszélye. Mára már csak ülőhelyek vannak a stadionokban, és tetővel védik a nagyérdeműt naptól, esőtől, igaz, a mocskos száj ellen még ma sincs fedél. Szerencsére a játéktér őrzi nyitott mivoltát, felette még kék az ég, annak minden viszontagságával.

A körülmények változásával függ össze vagy sem, de a nézők magatartása tendenciá­jában teljesen megváltozott. Mintha a beléptető biztonsági őrök a pályák bejáratainál nem lennének képesek kint tartani a mindennapok immoralitását. Vannak még a „régi focit” idéző nézői gesztusok, de a többség behurcolja a társadalmakban elharapózó intoleranciát, a durva és erőszakos véleménynyilvánítást, a bosszúszomjat és minden más, a sporttól idegen szokást. Megjegyzésre érdemes, a bírók inzultálása – hála isten – régi fényében megmaradt, jóllehet a VAR bevezetése az addig mégiscsak „élőlénynek” számító fekete ruhást – akkortájt a bírók csak ebben a színben jelentek meg – hibázni nem képes „pályaeszközzé” fokozta, hisz a videófelvétel visszajátszása alapján korrigálni tudja téves döntéseit.

Egyre torzuló világunkban a politika sajnálatosan utat tört a legnépszerűbb sportok egyikének számító labdarúgásba is. Bizonyos mértékben elviselhető lenne, mert valljuk meg őszintén, mikor ne lett volna politikai ügy, hogy melyik nemzet nyer Eb-t, vb-t? A ma divatos kifejezéssel élve, a „kettős mérce” azonban nehezen volt felfedezhető a régmúltban. Ugyanazon hibáért hasonló mértékű büntetés járt valamennyi labdarúgó-szövetségnek. Nem úgy, mint manapság.

Csak néhány példát említve: a magyar szurkolók vehemenciáját három zárt kapus eltiltással és pénzbírsággal büntette az UEFA, miközben az angol szurkolók bűntettei csak szimbolikus, harmincezer eurós büntetést értek ugyanannak az európai testületnek. Münchenben állig felfegyverkezett német rendőri sorfal között menetelhettek magyarjaink, miközben Budapesten leginkább a rendőr volt – nagyon helyesen – hiány­cikk a Puskás Arénában.

A legrémisztőbb azonban mégsem az UEFA színvallása, hanem az emberi mivoltukat veszni hagyó drukkerek viselkedése. A nemzeti himnuszok alatti füttykoncert, az ellenféllel szembeni gyűlölet megnyilvánulása elfogadhatatlan. Vagy ami végképp kiábrándító volt a napokban véget ért Európa-bajnokság londoni döntőjén, amikor az angol szurkolók, mivel nem csapatuk nyerte a kupát, nem várva meg a díjátadást, tüntetőleg gyakorlatilag kiürítették a stadiont, majd az utcán megvárták és megtámadták az olasz vendégszurkolókat…

Felmerül a kérdés: annyira bajban lenne az emberiség, hogy már a sport sem képes moderálni elvaduló világunk gonoszságait? Hová tartunk, miért hisszük el bizonyos agymosott politikai érdekcsoportoknak, hogy jó az irány, amit ránk erőltetnek nyugattól keletig a magukat civilizáltnak képzelő társadalmakban? Mert ha csökken az ellenálló képességünk és már-már hitünket vesztenénk, feltámad székely magyarjaink igazsága, miszerint a közelgő globális méretű, gyűlöletalapú összecsapást csak az égi akarat képes semlegesíteni.

A szerző titkosszolgálati szakértő

(Borítókép: Angol szurkolók a Trafalgar tér szurkolói zónájában. Fotó: MTI/AP Pool/Peter Morrison)