A politikai korrektség láthatatlan fala

A The New York Times tagadja, hogy az Antifa állna az erőszakos megmozdulások mögött.

epa08471685 Winston Churchill's statue on Parliament Square defaced during a Black Lives Matter protest in central London, Britain, 07 June, 2020. Protesters in London continue to demonstrate in the wake of the death in police custody of George Floyd in the United States. EPA/ANDY RAIN Fotó: ANDY RAIN

Stan Wischnowski és James Bennet most megbeszélheti, hogy mit szúrtak el. Már ha így történt, mert lehet, hogy semmit. Amerika keleti partjának patinás, csaknem kétszáz éves újságja, a The Philadelphia Inquirer felelős szerkesztője, valamint a The New York Times világlap véleményrovatának vezetője egyaránt távozásra kényszerült a napokban. Wischnowski egy olyan cikk címadásába bukott bele, amely a harag ügyeletes mozgalma, a Black Lives Matter (A fekete életek számítanak) elnevezésére rímelve a vandál tüntetők által okozott károkat is felemlegette: Az épületek is számítanak. Másnapra főleg fekete bőrű szerkesztőségi alkalmazottak tucatjai jelentettek beteget. Bennet rovata pedig Tom Cotton republikánus szenátor nagy vihart keltő írását közölte, amely – Trump elnöknek szekundálva – azt sürgette, vessék be a hadsereget a szélsőségek ellen, akik az elmúlt két hétben erőszakcselekményekre használták fel a tüntetéshullámot, amelyet George Floyd halála robbantott ki. A The New York Times saját híradása szerint a szerkesztőség és a lapkiadó fekete munkatársai álltak a közösségi médiában is nyomon követhető felhördülés élére, amely – ellentmondva a szerkesztőségi kódexnek – nemcsak Cotton írásától határolódott el, hanem attól is, hogy a lap egyáltalán lehozta azt. A lap több mint nyolcszáz alkalmazottja jegyzi az ez ellen tiltakozó petíciót; egy fekete újságírónő névvel nyilatkozta, szégyen, hogy ezt meg kellett érnie, több riporter pedig felpanaszolta, hogy munkakapcsolataik állítólag felmondták velük az együttműködést a cikk miatt.

Cotton szenátorra 479 ezren szavaztak a legutóbbi választásokon, ellentétben a tiltakozókkal, akiket csak felvettek egy vállalathoz. Most nem tett mást, mint leírta a véleményét ugyanúgy, ahogy a philadelphiai írás szerzője is tette. Az ötvenes éveiket taposó Wischnowski és Bennet veteránnak számít a szerkesztőségekben. De ezúttal rosszul mérték fel, hol húzódnak a fősodorbeli médiában a politikai korrektség láthatatlan falai, amelyeket lehet nagy rutinnal, hosszasan kerülgetni, de csúnyán beüti az orrát, aki megfeledkezik róluk. Különösen a jelenlegi kiélezett helyzetben, a 111 ezer amerikai halottal járó koronavírus-járvány közepette és öt hónappal az elnökválasztás előtt, amikor egy halálesethez vezető súlyos rendőri túlkapás két hét múlva sem szűnő tüntetés- és zavargáshullámot vált ki az ország több száz városában. Legalább húszan haltak már meg, számos rendőr sebesült meg, az anyagi kár beláthatatlan; csak a minneapolisi – demokrata – polgármester legalább 55 millió dollárt említ.

A liberális norma ebben a helyzetben az: nem kerülnek a jobboldal uszályába, nem helyezik a rendőri erőszak elleni tüntetések mellé, a mérleg másik serpenyőjébe a demonstrációkat kísérő, maradandó károkat okozó vandalizmust, a fosztogatásokat, a feladatukat végző rendfenntartókkal szembeni brutális fellépést. Nem adnak helyt olyan írásnak, amely szerint az állam teljes erejével felléphet a randalírozókkal szemben, akiket a kormány szerint szélsőbaloldaliak bujtogatnak. Még akkor sem, ha annak szerzője a világ legbefolyásosabb törvényhozásának tagja. „A The Times véleményoldala tartozik azzal az olvasóinak, hogy ellenvéleményeket is bemutat, különösen olyanokét, akik abban a helyzetben vannak, hogy maguk is alakítják a politikát. Megértjük, hogy számos olvasó fájdalmasnak, sőt veszélyesnek találja Cotton szenátor érvelését. Úgy véljük, épp ez az egyik oka, hogy nyilvános elemzésre és vitára van szükség vele kapcsolatban” – írta James Bennet a Twitteren még kissé naivan, de már érezve a politikai korrektség az orrát fenyegető falát; igaz, egyelőre nem a maga teljes keménységében. Három napra rá kapta meg a selyemzsinórt.

A The New York Times egyébként William Barr igazságügy-miniszterrel szemben azt állítja: álhír, hogy a magukat antifasisztának nevező Antifa aktivistái állnának a rendbontások mögött. Ezt innen, az Üllői útról nehéz megítélni, mindenesetre a liberális lap a Zignal Labs a szintén liberális kötődésű médiafigyelő magáncéget hivatkozza forrásként, a washingtoni igazságügyi tárca pedig a Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI apparátusát tudja a háta mögött. A Black Lives Matter tüntetéseinek résztvevői óva intik egymást a közösségi médiában: ne mondjanak semmit ismeretleneknek, mert rendőrspiclik vannak mindenütt.

Meghonosodott a liberális amerikai sajtóban a tolerancia egy sajátos felfogása. Mivel számos zászlójuk egyikére a véleménypluralizmust pingálták jelszónak, egy-egy konzervatív publicistát is leigazolnak a díszpinty és az ideológiai szelep szerepére. A The Washington Postnál sokáig az azóta elhunyt Charles Krauthammer vitte ezt a vonalat. Bennet pár éve Bret Stephenst vitte a The New York Timeshoz e feladatra. Aki ismerte korábbi írásait a The Wall Street Journal véleményoldaláról, belátja a jelentőségét: Stephens komoly igazolás volt. Az utóbbi években nemegyszer repítette az egekbe a The New York Times liberális olvasóközönségének vérnyomását. Ez volt a szelep. De Stephens tudja, hol dolgozik és hogyan lavírozhat a láthatatlan falon belül. „Donald Trump a nemzeti katasztrófánk: mindenkivel rosszindulatú, senkivel sem könyörületes” – ez a legutóbbi véleménycikkének a cikke. Egy ilyen írás tízszer többet ér az ő tollából, mint akár betűhíven ugyanaz egy liberális szerzőjéből: lám, Trumpot még a másik oldalon is utálják. A The New York Times véleményoldalát világszerte tízmilliók olvassák az interneten, 769 ezren követik a Facebookon és 751 ezren a Twitteren, Amerikában félmillióban veszik kézbe a papíralapú kiadás részeként.

Öt hónappal a választások előtt Joe Biden néhány százalékponttal vezet Trump előtt a felmérésekben. 2016-17 fordulóján, miután Trump óriási meglepetésre legyőzte Hillary Clintont az elnökválasztáson, a The New York Times flagelláns módjára csapkodta a saját hátát. Egyelőre beláthatatlan, hogy a Floyd-ügy hullámai meddig érnek novemberre – történhetnek még váratlan dolgok –, de biztosnak látszik, hogy egyelőre annál jobban Biden érdekét szolgálják, minél inkább a feketék hátrányos megkülönböztetésével szemben tiltakozó vonal marad a fő narratíva. (Nem lenne meglepő, ha Biden fekete alelnökjelöltet választana maga mellé.) Ám ha Trump újra nyer, a keleti parti sajtó nem akar az önvádaskodók padján ülni. Rajtuk nem múlik majd.