Fenntarthatatlan biciklibolsevizmus

Karácsony Gergely nemcsak egy tehetségtelen és jellemtelen kommunista, de súlyos szerepzavarban is van.

Budapest, 2020. május 23. Biciklisek a fõvárosi Nagykörúton kialakított ideiglenes kerékpársávon 2020. május 23-án. MTI/Mónus Márton Fotó: Mónus Márton

Karácsony Gergely nemcsak egy tehetségtelen és jellemtelen kommunista, de súlyos szerepzavarban is van.

Hosszan elmélkedhetnénk arról, hogy a szivárványos propagandának semmi keresnivalója a Városházán; hogy a polgárokat szűk esztendeje újra tömegesen zaklató, Budapest közterületeit ismét megszálló csövesek kipárolgása nem tiszteletre méltó alternatív életforma, pláne nem valamiféle szabadságjog kiteljesedése, hanem közbiztonsági és közegészségügyi probléma; hogy a főpolgármester dolga a városvezetés, nem pedig holmi ellenzéki vezérként pöffeszkedés, pláne nem a kormánnyal való izmozás.

Maradjunk most mégis egyetlen témánál, a Karácsonyék által felhergelt arcátlan, arrogáns biciklibolsevizmusnál!

Nyilvánvaló volt, hogy a koronavírus első hulláma idején bevezetett rendkívüli jogrend által biztosított jogkörrel maximálisan visszaélve, bármiféle egyeztetés, hatástanulmány nélkül Budapestre erőszakolt Karácsony-féle biciklisávok nem ideiglenes, hanem végleges támadások lesznek a normalitás ellen. Az is nyilvánvaló volt, hogy ezek ősztől kapitális forgalmi dugókat fognak okozni a fővárosban. Annak megértéséhez sem kellett túl sok ész (kár, hogy a sötétzöld vörösöknek a jelek szerint kicsi sem jutott), hogy hiába egyirányúsítanak ötletszerűen néhány utcát a belváros bizonyos ré­szein, hiába változtatják meg a gyönyörűségtől remegve a forgalmi rendet egyes utakon, attól még a forgalom nem csökken, hiszen akiknek addig el kellett jutniuk úti céljukhoz, azoknak továbbra is el kell. Csak most már lassabban, hosszabban állva a dugóban, tehát több benzingőzt a levegőbe eregetve kénytelenek ezt megtenni. Karácsony édesanyja pedig, szegény, sűrűn csuklik.

Belátható, hogy ez sem nem környezetvédelmi forradalom, sem nem városirányítás, sem nem fejlesztés.

Ez dilettáns barmolás.

Aki ugyanis nem fogja fel, hogy Budapest közlekedése az agglomerációval együtt értelmezendő rendszer, amelynek bármely pontján történő beavatkozás az egész hálózatra hatással van, az – fogalmazzunk finoman – nem rendelkezik a városvezetéshez szükséges képességekkel.

Életveszélyes helyzetet teremtett Karácsony beszédes arcokból verbuvált csapata az eszetlenül odapacsmagolt biciklisávjaival például a BAH-csomópontnál, ahol az addigi két sávból egyet úgy leszűkítettek, hogy azon egy szélesebb személyautó sem fér el, nemhogy egy furgon vagy egy teherautó. Ezek fél kerékkel az odakent sávon döngetnek, így ott a legkevésbé sem komfortos biciklizni, de legalább veszélyes. Nem is nagyon teker ott senki.

No persze kétségtelenül remek volna pél­dául az M7-esen sétálgatni, de sajnos az autópálya nem alkalmas erre. Átkozódás, ideoló­giailag fixált toporzékolás helyett alkalmazkodni kell ehhez. Normális ember tudomásul veszi, hogy ahol nem lehet kerékpározni, ott bizony nem lehet kerékpározni. És kész.

Az abnormálisok ellenben, mivel abból az önkényes tévedésből indulnak ki, hogy a biciklizés mindenek felett való, nekiállnak eltakarítani mániájuk megvalósításának akadá­lyait. Jelen esetben a normális, sokféle közlekedést. Ez hamisítatlan bolsevik lelkiség: minél hajmeresztőbb az ideológia, annál kíméletlenebbek annak követői a valósággal szemben.

Márpedig ez itt egy nagyváros, ahol természetszerűleg autók is közlekednek. Elférnek a biciklisek is éppen, de épeszű ember fejében meg sem fordulhat a gondolat, hogy e hobbi számszerű kisebbségben lévő híveinek kedvéért el kellene lehetetleníteni mások életét.

Karácsony és kívül sötétzöld, belül vörös cirkuszi társulata viszont ezt tűzte ki céljául. Ennek megfelelően – hogy képzavarral éljünk – tajtékos hullámokkal kiöntött medréből az elmebaj. Legújabban például „bringasztrádák” kialakítását hirdették meg. „A világ progresszív nagyvárosaihoz hasonlóan Budapest is az aktív és mikromobilitás fejlesztésétől reméli a város élhetőségének javítását”, fontoskodnak az ötletgazdák. Eltekintve attól, hogy minden mobilitás szükségképpen aktív, a mikromobilitás bántóan tudálékoskodó és sznob fogalma elgondolkoztató. Ha jól értjük, ez azt jelenti, hogy a sötétzöld vörösök azt szeretnék, hogy senki ne menjen túl messzire, legfeljebb csak néhány sarokra. Nos, ez tipikus kávéházi (romkocsmai) álmodozás, azon se lepődnénk meg, ha némi cannabisfüstben született volna.

A valóságos életben ugyanis az emberek eléggé érettek és önállóak ahhoz, hogy eldöntsék, mikor és hová mennek. A budapestieknek nincs szükségük Karácsony, Dorosz Dávid meg a mindenféle fenntarthatósági pozícióban fontoskodó társadalommérnökök okoskodására, pláne korlátozó intézkedéseire. (Apropó fenntarthatóság: ha meghallom ezt a szót, nem beszélve a karbonsemlegességről és a klímacélról, a másodperc tört része alatt a revolveremhez kapok, már csak a jó ízlés védelmében is.)

Jellemző baloldali cinizmus, hogy miközben „közlekedési egyenlőséget” hirdetnek, egyebet sem tesznek, mint megbélyegzik az autósokat, sőt nyíltan meg is hirdetik, hogy átalakítják és újraosztják a közterületeket. Csak szólunk: a tömegterrort megalapozó Marx, a vérbajos Lenin és a többi hasonszőrű a társadalmat igyekezett átalakítani és a javakat újraosztani ugyanilyen hevülettel. Bizony a baloldalon soha semmi újat nem találnak ki, csak ma – Tamási Áront idézve – a modor nem tragikus, hanem operettszerű.

A „közlekedési egyenlőség” ellenben a valóságban azt jelenti, hogy – például – hétvégenként a biciklisek ingyen, jegyváltás nélkül felcipelhetik kerékpárjukat bizonyos villamosokra, körülbelül két utas helyét elfoglalva. Vagyis egy ember hobbija két fizető utast rekeszt ki. Arról nem beszélve, hogy aki biciklizni akar, az tekerjen, ne a tömegközlekedési eszközökön utaztassa a járművét tenyérbemászó pofátlansággal!

A „közlekedési egyenlőség” a valóságban azt jelenti, hogy bár az adófizetők pénzéből már így is telemázolták biciklisávokkal Budapestet, a kerékpárosok elsöprő többsége továbbra is nagy ívben hányja a fittyet a KRESZ-re, és vidáman teker a járdán, a zebrán, át a piroson, szembe a forgalommal, miközben az autósokat, ha kicsivel is túllépik a megengedett sebességet, azonnal reflexszerűen büntetik. Helyesen persze – de ugyanígy kellene megtorolni a kerékpárosok mindennapos törvényszegését.

A „közlekedési egyenlőség” a valóságban azt jelenti, hogy ha egy autó rossz helyen parkol, zavarja a forgalmat, rögvest megbüntetik, elszállítják. Ez is nagyon helyes. No de miért nem gyűjti be a közterület-felügyelet a járdákon szanaszét hagyott rollereket, amik a csövesek mellett jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy Budapest közterületei egyre inkább disznó­ólra (más nézőpontból liberális paradicsomra) kezdenek hasonlítani?

A „közlekedési egyenlőség” a valóságban osztályharc. Lenin halott, Che Guevara halott, nekik ez jutott. Hogy sajnos vagy szerencsére, az nézőpont kérdése.

Egy biztos, ennek a hozzá nem értő, de ideológiai alapon annál arrogánsabb szektarianizmusnak véget kell vetni. A fővárosi biciklipolitikát ott kell kezdeni, hogy a kerékpárosokban (meg a rolleresekben) tudatosuljon, hogy amit hajtanak, az bizony jármű, amire vonatkoznak a KRESZ szabályai. Ennek megfele­lően a járműveket egyszer s mindenkorra le kell parancsolni a járdáról, a szabályok betartását pedig folyamatosan ellenőrizni kell, ha szükséges, drákói büntetésekkel felszámolva az anarchiát, rászorítva a bicikliseket a normakövető magatartásra.

A szerző újságíró