Helyreigazítási sérelmek

A helyreigazítási kérelmek többsége abból fakad, hogy fájdalmasan igazat írunk. Csakhogy ez jogilag nem mindig és nem feltétlenül védhető, „píszí” mércével pedig még ritkábban az.

A szerkesztőségünkhöz érkező levelek, üzenetek áradatában különösen kedvelem a helyreigazítási kérelmeket. Nincs ebben cseppnyi irónia vagy éppen mazochizmus, önmarcangolás sem; e műfaj ugyanis formájában elegáns, tartalmában sokatmondó. Ez pedig napjaink jobbára slampos és üres kommuniká­ciójában mindjárt két ritka és méltánylandó erény.

Aki helyreigazítási kérelem írásába fog, előtte mintha piros szalaggal kötné át a laptopját és a lelkét. Senkinek nem ömlik búza vagy szenny a szájából, a tollából, nyoma sincs a gyakran spontán gyalázkodásba átcsúszó kritikának, nem lakájoznak minket amúgy sokszor és keservesen levitézlett urak szolgái, nem propagandistáznak azok, akikben az elfogultság, a düh, a gyűlölet miatt képesség és szándék sincs már a valóság észlelésére. Eme irományok első szava általában a „tisztelt”, az utolsó a „tisztelettel”. E kettő között aztán olvashatunk szikár, bikkfanyelvű, de élükre vasalt mondatokat, vagy – és ez már szinte szívmelengető – hivatalosnak szánt, ám bájosan suta, szavanként döccenő fogalmazványokat. Ez utóbbi verzió a törekvés mellett azért is rokonszenves, mert ilyenkor csak-csak kiderül, hogy a látszat ellenére az írás is hivatás, legalábbis szakma. Sokakban ez azért nem tudatosul, mert itt a szarvashiba nem jár azonnali, látványos és tragikus következménnyel: nem zuhan a szakadékba a busz, nem szenved az egész menza gombamérgezést. A mondatbeli központozás ötletszerű használatába vagy a befejezett melléknévi igenév iránti viszolygásba szerencsére még nem halt bele senki.

A helyreigazítási kérelem formájánál már csak a tartalma felemelőbb. Ha súlyos és nyilvánvaló ténybeli bakit követünk el – például azt állítjuk napjaink egy közszereplőjéről, hogy szerdára virradóra ellopta a Szabadság hidat –, a léleknek és a szellemnek még üdvére is válik a szakmai bűn utáni vezeklés és a figyelmeztetés: ilyet többet ne! Még akkor se, ha a cáfolat általában nem úgy hangzik, hogy én soha életemben egy szöget sem loptam, hanem úgy, azért sem lophattam el a megjelölt időpontban a hidat, mert az szemtanúk szerint még csütörtökön is a helyén állt.

De ezek az elenyésző kivételek. A helyreigazítási kérelmek döntő többsége abból fakad, hogy fájdalmasan igazat írunk. Nevén nevezünk valakit, valamit, az illetőre, a helyzetre leginkább megfelelő jelzőkkel minősítünk, rögzítjük, ki mit tett, mit mulasztott, mit mondott, mit hallgatott el. Csakhogy ez korunkban jogi megközelítésből nem mindig és nem feltétlenül védhető, „píszí”, polkorrekt mércével pedig még ritkábban az.

Még ennél is fontosabb, hogy kifogásolt írásaink alanyai, tárgyai azt viselik legnehezebben, ha tükröt tartunk eléjük. Belenéznek, és elborzadnak a látványtól. Ez lennék, ilyen lennék? És ezt mások is látják? Ez ugyanis azon ritka élethelyzet számukra, amikor köreiken kívüliek nézőpontjának felvételére kényszerülnek. Amikor saját önképükön, igazságukon túl azzal ellentétes képekkel, igazságokkal is szembesülnek. Ez megsebzi őket és riadt tiltakozásba kezdenek.

Én ilyenkor picit csodálkozom. Mert hajlamos vagyok azt hinni, hogy valaki azért művel, állít, gondol valamit, éli az életét, ahogy, mert úgy véli, az a helyes. Még akkor is, ha szerintem esetleg inkább káros, romboló hatású, szánalmas, szégyenletes. Aztán az aktuális helyreigazítási kérelem „kedvezőtlen színben tüntetett fel” kliséjéből kiderül, hogy szerinte is az.

Aztán mindig rádöbbenek, hogy ez nagyszerű. Hiszen azt jelzi, hogy még azok is, akik a rosszat cselekszik, a jót méltányolják. És amíg így marad, addig van remény.