Hősök vagy áldozatok?

Értelmetlenül és eredménytelenül hajtották vágóhídra a német és a magyar haderőt.

Az emlékezők menete a Budai-hegységben 2013-ban Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Moys Zoltán (Magyar Nemzet, 2021. február 11.) szerint „76 esztendeje, hogy fővárosunk elesett”. Fogalmazzunk, ha kérhetem, kicsit pontosabban: 76 esztendeje, hogy végre megszabadultunk a náci megszállóktól, a nyilas tömeggyilkosok bandáitól, véget ért fővárosunk szörnyű ostroma. Moys a „Várba szorult védőkről” próbál értekezni, elhallgatva, hogy Hitler értelmetlen, tömeggyilkos parancsainak egyike volt az, amellyel megtiltotta Budapest harc nélkül való feladását. Fővárosunk nem juthatott Párizs vagy Róma sorsára, amelyeket a Führer „nyílt városoknak” nyilvánított, és ezekből harc nélkül kivonultak a Wehrmacht egységei. Amikor még nem zárult össze az ostromgyűrű Budapest körül, tehát 1944 december első heteiben, szervezetten vissza tudtak volna vonulni Nyugat felé a Waffen-SS, a Wehrmacht és a magyar honvédség egységei, követve Szálasi Ferencet és nyilaskeresztes kormánya tagjait, valamint minden rendű és rangú felső és közepes nyilas vezetőt, akik még családtagjaikkal együtt idejekorán elmenekültek.

Karsai Lászlónak a legsötétebb kommunista vészkorszakra emlékeztető, a győztesek gőgjétől és gyűlöletétől fűtött, történelemhamisító írására nem kívánok reagálni. Elhunyt honvédeink emléke és méltósága miatt sem kívánok vele semmilyen vitába keveredni. Emlékeztetnék Kovács Vilmos ezredes, a Hadtörténeti Intézet és ­Múzeum parancsnokának 2019-es kijelentésére: „A kitörés során elhunyt katonákról egyértelműen kijelenthetjük, hősi halottak. És lehet a kérdésen moralizálni, de amíg becsülettel ellátták feladatukat, addig nem vonhatjuk kétségbe, hogy honvédelmi kötelezettségüket teljesítették.” A hősi halottakra zúduló sötét gyűlölet csak emeli emlékük fényét. Dicsőség a hősöknek!

Moys Zoltán

Moys téved, nem gyakorol senki sem kegyet, amikor az értelmetlenül, céltalanul és eredménytelenül vágóhídra hajtott áldozatokról megemlékezik. Ha már „gyengén meghátrálókról, gyáván dezertálókról és az ellenséghez átálló hazaárulókról” elménckedik, akkor jó lett volna, ha nevesíti is őket. Kezdhette volna a sort mondjuk a „hazaáruló, zsidóbérenc Horthy Miklós kormányzóval” – ahogy 1944. október 15. után a nyilasok a különbékével próbálkozó államfőt nevezték. Hazaáruló volt a nyilasok ellen forduló Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselő, Kiss János altábornagy és ­Tartsay Vilmos vezérkari százados, akiket a nyilasok vérbírósága ítélt halálra és Sopronkőhidán kivégeztek?

Moys téved, a Don-kanyarban elesettekre nem hősökként, hanem áldozatokként emlékszik minden tisztességes, normális antifasiszta, demokratikusan gondolkozó ember. Hajdanán Nemeskürty István nagy feltűnést keltő könyvének már a címe kimondta: „Requiem egy hadseregért”, tehát meg kell gyászolni az elesett katonákat. Moys pontosan a lényegről nem ejt szót, amikor őket csak „német szövetségben harcolókként” említi, és nagyon-nagyon óvatosan nem ejt szót arról, hogy az agresszor, népirtó náci Harmadik Birodalom vezetői 1941. június 22. a Szovjetunió megtámadása előtt nem kérték, egyáltalán nem követelték hazánk csatlakozását a hadjárathoz. Zsákmányszerző mohóságában, a legyőzhetetlennek látszó nagy szövetségeshez lelkesen csatlakozó Magyarország nem akart lemaradni a szlovákok, a románok mögött.

A Kassa és környéke elleni, valószínűleg eltévedt szovjet repülőgépek által elkövetett bombatámadás csak ürügy volt. Moys említést sem tesz arról, hogy a keleti frontra küldött magyar katonaság nemcsak harcolt, hanem megszálló tevékenységet is kifejtett. Hű, engedelmes szövetségesként a magyar katonák falvakat égettek fel, raboltak, nőket erőszakoltak meg, tömegesen irtották a partizánokat és azoknak a falvaknak a lakosait, amelyekről azt gyanították, hogy támogatják a honvédő partizánokat. Területeket zártak le, hogy az SS-Einsatzgruppék kényelmesen, biztonságos körülmények között öldökölhessék tíz- és tízezerszámra a zsidókat, az orosz, ukrán, belorusz stb. polgári lakosságot. Igaza van, sebesült vagy fogságba esett katonát nem lehet halálra éheztetni, tömegesen legyilkolni, mint tették ezt a nagy szövetségeseink, a náci Wehrmacht illetékes vezetői, amikor a fogságukba esett sok millió Vörös Hadsereg-katona közül körülbelül hárommilliót elpusztítottak.

Moys sok-sok költői kérdése egyikét visszafordítva megkérdezem: van-e a világon olyan ország, ahol a nácik oldalán harcoló kollaboránsokat nemzeti hősként tisztelik? Van, de akik ilyesmit művelnek, azokról tudni lehet, hogy nemcsak megveszekedett antikommunisták, de neonácik, szélsőjobboldaliak, neofasiszták is. Ha megpróbálná ma Moys, mondjuk, Párizsban, Varsóban, Belgrádban, Bukarestben, Prágában vagy Pozsonyban a nácik oldalán elesetteket honvédő hősökként ünnepelni, nagyon rosszul járna.

Moys figyelhetne a mai Németországra is. Az elhallgatás, a mellé- és félrebeszélés évtizedei után a történelmi mérföldkő Richard von Weizsäcker köztársasági elnök 1985. május 8-i beszéde volt, amelyben május 8-át a „felszabadulás napjának” nevezte. 2002 óta május 9-ét hivatalosan a felszabadulás napjaként ünneplik, mert ezen a napon tették le a náci Németország vezetői a fegyvert, tehát a németek megszabadultak a nemzetiszocializmus rémuralmától. Május 8-ra csak Nyugat-Európában lehet mint felszabadulásra, felszabadításra emlékezni. Kelet-Európában ez a nap az új megszállás, az új rabszolgaság kezdete.

Amikor 2005-ben január 27-ét, az auschwitzi haláltábor felszabadulásának napját (svéd kezdeményezésre) az Európai Parlament, majd az ENSZ is a holokauszt nemzetközi emléknapjának nyilvánította, a kelet-európai országok azonnal reagáltak. 2008. június 3-án jelent meg a prágai nyilatkozat, amely augusztus 23-át, a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját nyilvánította az önkényuralmak áldozatainak emléknapjává, kimondva, hogy a kommunista rezsimek által elkövetett bűnök is emberiesség elleni bűnök.

1944–1945-ben a Budapestet valóban az utolsó töltényig védő, és ismétlem, értelmetlenül, céltalanul és eredménytelenül vágóhídra hajtott német és magyar katonákat áldozatnak lehet tekinteni, hősnek nem. Ameddig kitartottak, addig is időt adtak a nácikkal kollaboráló nyilas tömeggyilkosoknak. Tőlük Budapestet a Vörös Hadsereg nyolcvanezer katonája élete árán tudta megszabadítani.

A szerző történész