Ki is árt valójában a nemzetnek?

A Magyarságkutató Intézet válasza Fodor Pál és Molnár Antal „Hogyan ártsunk a nemzetnek?” című, a Mandiner.hu-n megjelent cikkére.

Magyarságkutató Intézet (MKI) animációs filmje a pozsonyi csatáról. Forrás: MKI

Jelen írást a Magyarságkutató Intézet főigazgatója és vezető kutatói jegyzik, célja kisebb mértékben az, hogy válaszoljon Fodor Pál, a Bölcsésztudományi Kutatóközpont főigazgatója és Molnár Antal, a Történettudományi Intézet igazgatója által írt Hogyan ártsunk a nemzetnek? című cikkére, de még inkább az abban foglalt valótlanságok és egyéb elhallgatott összefüggések bemutatása a tisztelt olvasóknak.

Megdöbbenve és értetlenül olvastuk Fodor és társszerzője a mandiner.hu felületén megjelent írását, melyet a Mandiner szerkesztői korrekt módon, még annak megjelenése előtt megismertettek velünk. Megdöbbentünk, hiszen tudományos kérdéssel foglalkozó írásban ritkán olvashatunk olyan jelzőket, hogy „idióta”, „gagyi”, „legprimitívebb összeesküvés-elmélet”, „alvilági gondolatszörny”. Ezen jelzőket olvasva nem túlzás azt állítani, hogy olyan mértékben elfogult, indulatoktól fűtött, agresszív és kirekesztő, a szakmai és etikai minimumot nélkülöző írás, amely valóban ártalmas a nemzetnek! Ráadásul alkalmas arra, hogy megingassa a szerzők által vezetett kutatóközpont iránti eddig megmaradt közbizalmat. Már ha létezik egyáltalán ilyen. Mert az eredményekkel és azok társadalmasításával adósak évek, évtizedek óta.

A cikk címebeli kérdés („Hogyan ártsunk a nemzetnek?”) feltevéséhez végül is joga van a szerzőknek, bár az elmúlt több mint hét évtized teljesítménye alapján pont kutatóközpontjukról vélekedik így a történészszakma egy jelentős része. Nem véletlenül, és nem alaptalanul történtek az utóbbi évek változásai.

A cikk elolvasása után elsőként az jutott eszünkbe, hogy a szándék egyértelmű: lejáratni a Magyarságkutató Intézetet. Van, akiknél gyűlöletet, féltékenységet és zavart okoz, hogy a kormány által két éve alapított Magyarságkutató Intézet sorra teszi le az asztalra a tudományos és nemzeti identitást megerősítő teljesítményeket. Ezért az első adandó alkalommal örömmel csatlakoznak a kormányzati háttérintézmények elleni hamis, lejárató hadjárathoz. Az már csak olaj a tűzre, hogy nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi együttműködő tudományos partnerek is hamar befogadták az intézetet. Nem soroljuk fel az eddig több mint negyven, Amerikától Ázsiáig, egyetemektől kutatóközpontokig tartó együttműködő hálózatot, amit az elmúlt két évben kiépítettünk, amivel Magyarország megerősítette helyét a nemzetközi tudományos világban.

Maga az írás jellege sem egyértelmű. Kritika? Állásfoglalás? Vitaindító? De végül rájöttünk, hogy egyik sem, valójában karaktergyilkossági kísérletről van szó. A karaktergyilkosság az ókori görög demokrácia és a köztársaságkori római politikai élet találmánya. Lényege, hogy ha a politikai életben feltűnt egy „homo novus”, akkor a magukat veszélyben érző régiek (értsd: ősi családokból származó arisztokraták) valamilyen történésre, eseményre hivatkozva lejárató kampányt indítottak ellene. Ezen lejárató kampányok legfőbb strukturális eleme egy hamis értelmezési keret felállítása. Azzal a különbséggel, hogy itt most nem arisztokratákról vagy demokratákról van szó.

Úgy véljük, a Fodor Pál nevével jegyzett írás karaktergyilkosságot próbált meg elkövetni a Magyarságkutató Intézet ellen. Az ürügy maga a pozsonyi csatáról készült film bemutatása volt. Az persze nem számít, hogy a filmet nem a Magyarságkutató Intézet készítette. Segítettük a megjelenését, az igaz, de ilyen apró tények nem számítanak, ha Fodoréknak gyalázkodhatni támad kedvük. Ismerős ugye? Hetven éve nem számít. A lényeg, hogy ehhez alkotott meg Fodor egy négy elemből álló, hamis értelmezési keretet. Ismertessük és nézzük meg ezen hamis keret elemeit.

Az első elem: Fodor magát a „hivatásos történészek” egységes álláspontját képviselő, azt ismertető személynek tünteti fel. A teljes szakma, sőt a teljes nemzet nevében szólal fel. Csakhogy a mai magyar történészszakma nem egységes, a Fodor által képviselt BTK TTI mellett nagyon sok tudományos műhely foglalkozik a magyar történelemmel: a Clio Intézet, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Magyarságkutató Intézet, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, a Rubicon Intézet, a Terror Háza Múzeum, a Trianon Múzeum, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár, a XXI. Század Intézet stb. Mellettük még hosszan sorolhatnánk az egyetemek történeti intézeteit, tanszékeit is. Ezen felsorolásból is látszik, hogy a magyar demokráciának köszönhetően – és nagyon helyesen – a magyar történelemtudományra intézeti szinten a sokszínűség jellemző. A BTK TTI csak egy intézmény a sok történészintézet közül. Nem tudjuk, honnan vette magának a bátorságot Fodor, hogy a teljes történészszakma nevében „ex cathedra” kijelentéseket tegyen a Magyarságkutató Intézetről.

Bár a szerzők hangsúlyozzák, hogy történészként kívánnak megnyilvánulni, és nem akarják felsorolni a már többször kifogásolt filmes és tartalmi hibákat, mégis azzal kezdik, hogy megismétlik azokat a lájkvadász zsurnaliszta fordulatokat, amelyeket a szenzáció- és olvasóhajhász újságírók kifejezetten érzelmekre ható és hangulatkeltő céllal írtak le („legófigura”, „zombi”, „ál-Lenin” stb.). Ezzel már az első bekezdésben cáfolják saját objektivitásukat és szakmai hozzáállásukat. Nem beszélve a később is előforduló, egyáltalán nem szakmai és objektív fordulatokról: „áltudományos giccsszörnyeteg”, „megalomán agymenések”. Ezek a semmitmondó szóalkotások egyedül az érzelmek felkorbácsolására szolgálnak, tudományos szempontból nem tartalmaznak semmiféle értékelhető és értelmezhető kritikát. A zsigeri gyűlölettől fűtött írásukban már történelmi személyeinket sem kímélik. Italozóhelyeken előforduló személyeskedő magatartás, ahogy Fodorék Árpád nagyfejedelmet „ál-Lenin”-nek gúnyolják, azért, mert a rendező és a rajzoló hiányos hajjal ábrázolta az animációs játékfilmben. Rajtuk kívül ezt balliberális újságírók tették meg. Egyik sem szép.

A cikkben szereplő állításokhoz kapcsolódó véleményünket és álláspontunkat az idézett szövegrészek után közöljük.

„A Magyarságkutató Intézet által megrendelt és bemutatott A pozsonyi csata című filmnek sikerült egy pillanatra helyreállítani a nemzeti egységet.”

Kapitális csúsztatás, amely azt állítja, hogy a film elutasítottsága kapcsán bármilyen nemzeti egység jött volna létre! Önmagában egy ötvenperces animációs játékfilm vonatkozásában nemzeti egységről beszélni badarság. Ezt Fodorék is pontosan tudják. Vajon miért vállal be ilyen hamis állításokat a Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója? Arról már ne is beszéljünk, hogy ezt a vélt nemzeti egységet bizonyítani is kellene, amire persze kísérletet sem tesz Fodor.

Kik alkotják a nemzeti egységet Fodor szerint? A bírálók kicsiny, de hangos csapata, amelybe Fodor és társa is menthetetlenül belépett. Sosem vezetett jóra ilyen erőszakos írásokkal bárkinek is kisajátítani a nemzeti egységet. Később már saját magukat tompítják „szinte teljesen egységes” álláspontra.

„…a film rossz, és szándékával ellentétes hatást ér el.”

Ezt talán kérdezzük meg a nézőktől, azoktól a százezrektől, akik néhány hét alatt megnézték. A film nézettsége már most messze nagyobb, mint sok, százmilliókból vagy milliárdokból készült mozifilmé, animációs filmé.

„Hivatásos történészek azonban kevesen szólaltak meg, s ezt a tényt olykor maguk az újságcikkek is szóvá tették.”

Vajon miért is nem tették? Talán mert a józanul gondolkodók pontosan tudják, hogy mi volt a filmnek a célja, mondanivalója.

„Jelen írást a Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója és a Történettudományi Intézet igazgatója jegyzi. […] a magyar történettudomány általános értékrendjét érintő kérdésekre szeretnénk felhívni a figyelmet.”

Szöveg közben egy hatalmi-pozicionális tisztséget fitogtatni sosem volt elegáns, és nem is tudásbéli érv. Vagy azt gondolják a cikk szerzői, hogy ettől majd mindenki meghunyászkodik? Talán rossz hír a szerzőpárosnak, de egyre kevésbé „fejben második” a felnövekvő kutatógeneráció.

Az általános értékrendet érintő kérdések éppen most jutottak eszükbe, és éppen e film kapcsán? Évek, évtizedek voltak arra, hogy ezt megtegyék, hogy ezt a kérdést felvessék! Miért is nem tették? Fodor mióta is áll a TTI élén? Eddig nem voltak értékrendi problémái, és mostanáig miért hallgatott? Csak nem azért, mert egyedül uralták a megkérdőjelezhetetlenül a történettudomány szent tehenének tartott TTI-t? Az értékrenddel kapcsolatos aggodalmak akkor váltak problémává és kerültek fókuszba, amikor megjelentek más, a történettudomány kérdéseit újragondoló és felvető új intézmények? Emlékezzünk csak vissza, micsoda ellenszélben indult a VERITAS!

„Meglátásunk szerint az alkotás, illetve az azt megrendelő intézmény és az általa képviselt szellemiség sokkal nagyobb veszélyeket rejt.”

A „[…] megcélzott közönséget teljesen idiótának néző »ismeretterjesztés« […]” gondolatról eszünkbe jutnak az elmúlt évtizedek. Ennek nyomán abba talán nem kellene a szerzőpárosnak belemennie, hogy ki, kit és mikor néz vagy nézett a múltban idiótának. Az „uráli őshaza” térképét például magyar iskolai tankönyvek tucatjai ismételgették generációról generációra, de a cikk szerzőpárosa soha nem emelte fel a szavát, hogy a „hivatalos” történészek idiótának nézik „a megcélzott közönséget”, vagyis az iskoláskorú magyar gyerekeket. A sem történeti, sem régészeti, sem néprajzi forrásokkal alá nem támasztható „halász-vadász, gyűjtögető” magyaroknak a „nép=nyelv” primitív prekoncepciójára épülő több évtizedes dezinformációjának és történelemhamisításának a megalkotóiról sem mondta a szerzőpáros soha, hogy „idiótának” nézik a célközönségüket. A példák sora még folytatható lenne. Szerencsésebb lenne önmérsékletet tanúsítaniuk.

A se füle, se farka effektus. „Nyilvánvaló, hogy egy nagyközönségnek szóló műtől számon kell kérni a pontosságot […]” – éppen az imént írták, hogy „a megcélzott közönséget” nézik az alkotók „idiótának”, a következő mondatban meg már a „nagyközönségről” beszélnek. Most akkor célközönség (kisebb egység), vagy nagyközönség (nagyobb egység)? De miért kellene egy „nagyközönségnek szóló műtől” számon kérni a pontosságot? Ki várt el pontosságot a Titanic című filmnél? Csak mert az tényleg a nagyközönségnek készült. Vagy az Egri csillagok esetében. Teljesen mindegy, mekkora közönségnek készülnek ezek a filmek. Fodor és Molnár nyilván az ismeretterjesztő filmekre céloznak. A Titanic és az Egri csillagok sem dokumentumfilmek, ahogy A pozsonyi csata sem.

Széles látókörre utal, hogy az első honvédő háborúnknak egy lehetséges változatát bemutató animációs játékfilm külön dalának 24 órán belüli kifigurázásait Fodor és társa ilyen részletesen ismeri, kutatja. Azonban amit ezzel kapcsolatban leírnak, az szintén nem állja meg a helyét. A kereszténység államvallássá emelése és az egyistenhit szavak jelentésbeli különbségébe itt helyhiány miatt részletesen nem megyünk bele. Azonban az egyistenhitre utaló szövegek megértése és a tudatlanság megszüntetése érdekében a számos tudományos értekezés közül egyet figyelmükbe ajánlunk – korábbi akadémiai tudósoktól –, amely értekezés szintén a honfoglaló magyarok egyistenhite mellett foglal állást: Toldy Ferenc nyelvész, történész, orvos, m. kir. tanácsos, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a M. Kir. Egyetemi Könyvtár igazgatója, a m. nyelvészet és irodalomtörténet rendes tanára, a Gymn. Tanárvizsgáló Kir. Bizottmány tagja etc. ír a témáról 1865-ben A magyar nemzeti irodalom története című munkájában az 5. oldaltól kezdődően. A művet egyébként nagyméltóságú kisapponyi Bartakovics Adalbert egri érsek, Ő Cs. Királyi Apost. Felsége val. belső titkos tanácsosa, Szent István Király Apostoli Király Jeles Rendje nagykeresztese, nemes Heves vármegye örökös főispánja, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatóságának tagja őexcellenciájának írta. Talán kizárható, hogy e két akadémikus tudása megalapozatlan lenne, műveikből, ahogy írja a Fodor–Molnár szerzőpáros, „szamárságot”, „zagyvaságot” olvashatnánk. Vagy ha mégis, talán jó lenne bemutatni azt a kritikát, amit ezzel kapcsolatban a középkoros, ám mára non plus ultra kora középkoros történészekké váló Fodorék letettek az asztalra.

Tisztázzuk a szerzőpáros következő kijelentéseit, valótlanságait: „[…] közösségi oldalakon tenyésző legprimitívebb összeesküvés-elméleteket és alvilági gondolatszörnyeket emeli fel államilag hivatalosan támogatott, lényegében a nemzeti közgondolkodás számára kanonizált alapigazságokká […]. Ezzel mérhetetlen károkat okoz […].”

Ha valami, a magyar történelemoktatás történetében valaha felbukkanó egyik legalvilágibb gondolatszörny az „uráli őshaza”, amely ráadásul már vagy hetven éve „államilag hivatalosan támogatott”. Csak most kap észbe Fodor és Molnár? Közel a nyugdíjhoz, egyszer csak felkapják a fejüket, hogy bármilyen alvilági gondolatszörny államilag hivatalosan támogatott lehet? Azonban szemben az összes „állami hivatalos” történésszel, akik már vagy hetven éve nem tartják ideológiai természetűnek az uráli elméletet, a pozsonyi csata filmje csupán ötvenperces. Mindössze ötven percet kell tehát elviselnie annak, aki esetleg személyes véleményével szemben megnézi a filmet, szemben az uráli-finnugor propaganda közoktatásának hetven esztendejével. Éppen Fodor nevezi ezt „mérhetetlen kárnak”? Ezt az ötven percet?

Érdemes emlékezni az egykori akadémiai levelező tag, a már elhunyt Szakály Ferenc történész cikkére is, aki 1970 táján azt írta Nemeskürty István Ez történt Mohács után című könyvére, hogy „az a baj vele, hogy sikeres”. A BTK TTI mindig akkor tart valakit veszélyesnek, ha azt látja, hogy valaki történelmet mer értelmezni és ezt széles körben teszi.

„A magyar nemzet történelmének a nyugati kultúrával és ezzel együtt a kereszténységgel szembeni megfogalmazása és a Kelethez való kötése a magyar szellemi élet régi kísértése, amely azonban mindig a frusztrációhoz kapcsolódott és mindig kudarcos volt.”

Ezen gondolat alapján tiltsuk meg, hogy a pozsonyi csatáról beszélhessen bárki? Töröljük ki a történelemtankönyvek oldalairól a honfoglalásra vonatkozó információkat, mert Keletről nyugati irányba történt? S ki fogalmazta meg a filmben a magyar nemzet történelmét a kereszténységgel szemben?! Látta egyáltalán Fodor és Molnár A pozsonyi csata című filmet? Mert a balliberális sajtóban épp az merült fel vele szemben kritikaként, hogy az ún. „pogány” magyarok (sic!) a honfoglalást megelőzően már egyistenhívőként lettek ábrázolva a filmben. Hol talált a szerzőpáros bármi kereszténységgel szemben megfogalmazott állítást a filmben? Továbbá, ha valaki az 5–9. század steppetörténelmét, vallásait stb. kutatja, akkor az szükségszerűen szemben áll a nyugati kultúrával? Ép ésszel lehet ilyen ostobaságot állítani? Régészek, történészek, vallás- vagy néprajzkutatók ezrei kutatják világszerte nem csupán az 5–9. századot, de a kezdetektől az adott hatalmas térség valaha élt és mai népességének történeti, nyelvi, vallási jelenségeit. Még egy rossz hír a szerzőpárosnak: Nyugat-Európában is! Milyen gondolkodást jegyez itt e két szerző? Eddig miért nem szóltak, hogy tiltsák be Magyarországon a steppe kutatását? Hát az uráli őshaza? Annak a kutatását eddig miért nem akarták betiltani? Vagy már az uráli őshazában is keresztény nyugat-európaiak éltek? Ideje rájönni: mindenekelőtt az okoz mérhetetlen károkat, hogy ilyen gondolkodású emberek vezetik már hetven éve a bölcsészet- és történelemtudományi intézményeinket.

Fodor Pál és Molnár Antal miért nem emelték fel a szavukat akkor is, amikor Göncz Árpád, Magyarország köztársasági elnöke hivatali ideje során állami látogatás keretében meglátogatta a finnugor nyelvű cseremiszeket Volga-vidéki lakóhelyükön?! Vagy a cseremiszek (marik) nyugat-európai római katolikus keresztények lennének? Hol volt akkor Fodor Pál az elvárásaival? Talán csak nem kettős mércét alkalmaz? Vagy ha valaki finnugrista, akkor az nem sérti a fenti elveit? Csak ha valaki nem az? Göncz Árpád akkor miért nem a nyugat-európai belgákat látogatta meg Brüsszelben?

A köztársasági elnök 1993. június 29-én látogatta meg Hanti-Manszijszkban a hantikat. Egy helyi, népviseletbe öltözött hölggyel készített fénykép aláírása a Nyelvrokonaink (2000; „A Magyarságkutatás könyvtára XXV”. Budapest, Teleki László Alapítvány) c. könyv képmellékletében így olvasható: „Göncz Árpádot fogadják finnugor útja elején”. Ezt Fodor Pál minek tekinti? Csak mert nem emlékszünk, hogy szóvá tette volna 1993-ban, hogy Magyarország köztársasági elnöke ázsiai népeket látogat ahelyett, hogy Nyugat-Európában integrálódna.

Mit is írt erről Fodor Pál? Idézzük, mert a pontosság fontos erény a tudományban:

„A Kelet felé fordulás kísértése nem újkeletű, szirénhangjai régóta csábítják a gyors és ábrándos válaszokra mindig fogékony, számos frusztrációt és kisebbrendűségi érzést lelkükben cipelő honfitársainkat. […]”

A köztársasági elnököt véletlenül nem a Kelet felé fordulás szirénhangjai csábították Hanti-Manszijszkba, amely még az Urál hegységtől is mintegy ötszáz kilométerre keletre, Szibériában, Ázsiában fekszik? A pozsonyi csata című animációs filmben a legkeletibb megnevezett település Kicsi Madzsar és Ulu Madzsar voltak. Ezek a mai Hanti-Manszijszktól egykor mintegy 3600 km-re délnyugatra, a Kaukázus északi lankáin feküdtek volna (ha akkor már létezett volna Hanti-Manszijszk szovjetek által épített városa). Fodor Pál hol élt a finnugor ügyekben oly aktív 1990-es években? Csak nem a saját tudománypolitikai törtetésével volt éppen elfoglalva, s azért nem próbálta túlharsogni Göncz Árpád Kelet felé fordulásának szirénhangjait? A köztársasági elnök, ha valamit jól tett, az biztosan az, hogy Kelet felé fordult, amikor rokonnépekre gondolt.

Érdemes a következő csúsztatásra is reagálni: „A magyar történelem legfontosabb döntése Szent Istváné, túlélésünk egyetlen esélye a nyugati kultúrkörhöz való csatlakozásunk volt.”

És A pozsonyi csata című film melyik állítása, mondata áll ezzel szemben? Ráadásul a csatlakozás, és nem behódolás feltétele a győztes pozsonyi csata volt! Hiába próbálja megerőszakolni a történelmet a szerzőpáros, csak összejön a teljes kép, a pozsonyi csata valódi súlya és felbecsülhetetlen győzelmi értéke. Még ha eddig szigorú tudományos embargó és hallgatás övezte is.

Újabb súlyos mondatokra hívjuk fel a figyelmet: „A magyarság valóban fantasztikus teljesítménye abban áll, hogy a nyugati műveltség csúcsteljesítményeit a saját logikája szerint alakította tovább, és ezzel egyedülállóan gazdag és eredeti kultúrát teremtett a latin kereszténység végvidékén. Aki ezt nem érti meg, annak nincs keresnivalója a magyar történelem körül.”

Az első mondat igazságtartalmát senki nem vitatja, de Gézától vagy Szent Istvántól releváns a gondolat. A film ráadásul nem is állít olyat, amit a szerzőpáros neki tulajdonít. A film nagyrészt a pozsonyi csatáról szól. Miért kellene az egy évszázaddal később uralkodó Szent Istvánt tárgyalnia? Nem elég nekik a keresztény templomok megjelenítése a film végén? Vagy ennek ábrázolása már Nyugat- és keresztényellenes volt? Innen is látszik, hogy a szerzőpáros összevissza ugrál a történelemben és 70–100 évvel későbbi eseményeket próbál kapkodva citálni a nemzeti értékekkel nem bíró baloldali tudományos kánon létjogosultságának igazolására.

Ami a bekezdés második mondatát illeti, az már sokkal veszélyesebb. Fodor és Molnár itt éppen kirekeszt. Aki nem ért velük egyet, annak „nincs keresnivalója a magyar történelem körül”. Ez az elmúlt hetven év, MTA által irányított magyar közoktatásának zanzásított lényege. Ez a szocialista diktatúra „hivatalos állami” történészeinek a módszere már régóta, s ez maradt életben intézményrendszerével együtt az ún. rendszerváltás után is. A rendszer persze hálás: ha betagozódsz, állást és pozíciót kapsz. Ennek a szellemiségnek a megnyilvánulását láthatjuk Fodorék cikkében.

Az pedig, hogy túlélésünk esélye mi volt, nem tudjuk, mert nem tudjuk, mi történt volna, ha nem csatlakozunk. A keresztény államalapítás egy reálpolitikai döntés volt, amit Fodor ma éppen messianizál. Ezzel ő az, aki teljesen elszakad a történészi magatartástól.

Fodor és Molnár kereszténységért való aggódásának valódiságát jól mutatja, hogy tudományos főmunkatársuk abban a rádióban adott interjút január 5-én, amelyikben 2003-ban szentestei beszélgetésben a „Kiirtanám az összes keresztényt” gyűlöletkeltés hangzott el. Emlékeznek, ez az a rádió, amelynek szellemisége ellen keresztények tüntetést szerveztek. Ha valaki lemaradt volna a tudományos főmunkatárs beszélgetéséről, semmi baj, mert a tti.btk.mta.hu főoldalán elérhető, kint van a reklámja.

Más, szakmainak látszó érveik is kártyavárként omlanak össze.

Csúsztatással olyan tartalmat tulajdonítanak a filmnek, amely az animációban egyáltalán nem hangzik el, majd ezt cáfolják. Száz éve ismerjük ezt a bolsevik trükköt. Például szerintük abból az állításból, hogy a magyarok visszatértek ősi hazájukba, nem a hunokkal való rokonság derül ki, hanem az, hogy a magyarok azonosak lennének a hunokkal. Ilyesmi sehol nem hangzik el, a rokonság, vagyis a leszármazás pedig genetikailag kimutatható. Hozzá nem értésük vagy menthetetlen elfogultságuk derül ki abból a fordulatból is, hogy a magyarok nyugati hadjáratait „rablóhadjáratoknak” nevezik. A „rablóhadjáratokról” szóló elméletet a szakirodalom már régen cáfolta. A cikk címe jut erről eszünkbe: „Hogyan ártsunk a nemzetnek?” A válasz erre az lehetne: úgy, hogy ne legyen saját önképünk, és történelmünk kialakításánál a mások által megkomponált narratívát fogadjuk el mindenféle kritika nélkül.

A második elem: Nyilván Fodor is érezte, hogy valamilyen módon alá kellene támasztania azon beállítását, hogy a BTK TTI a történészszakma primus inter parese. Ennek jegyében azt állítja, hogy az általa vezetett intézmény központi szerepet játszik a kelet-európai, a balkáni, a nyugat-európai és a tengerentúli történelemtudomány közötti együttműködésben. Ha ez igaz volna, Budapesten a BTK TTI szervezésében rendszeresen rendeznének olyan nagyszabású történészkonferenciákat, ahol vezető osztrák, cseh, szlovák, ukrán, román, szerb, horvát és persze angolszász történészek ismertetnék és ütköztetnék kutatási eredményeiket. Továbbá számos olyan könyvnek kellett volna megjelennie a BTK TTI kiadásában, ahol egy-egy témáról vezető osztrák, cseh stb., történészek magyar kollégáikkal közösen fejtenék ki véleményüket. Az utóbbi tizenöt-húsz évben nem sok ilyen konferenciát, könyvet láttunk. Azaz olyat állít, aminek nincs sok köze a valósághoz.

Azt viszont láttuk, hogy a BTK TTI kutatói lelkesen asszisztáltak a Szerb Tudományos Akadémiának abban, hogy az 1944/45 évi délvidéki magyarirtás áldozatainak számát a reális 20–25 ezerről 8–10 ezerre csökkentsék. Azt is láttuk, hogy a BTK TTI egyik kutatója Bukarestben arról nyilatkozott, hogy Trianon súlyos trauma volt a románság számára, nagyon nehezen dolgozták fel Erdély megszerzését.

A fenti két konkrét példa fényében kijelenthetjük, ezek a történészek méltó utódai a kommunista korszak (1945–1990) magyar történetíróinak, akik „az úgy kell történelmet írni, hogy ne sértsük meg szomszédaink érzékenységét” mondat jegyében alkottak.

És vajon a kollégájukat mennyire tartják áltudományosnak, vagy neki szabad volt azzal a ,,mi lett volna ha”-val játszani, amikor „Trianon – a veszteség természete” című (2019. december 19.) írásában a trianoni békediktátumban megfogalmazott nemzettragédiát előnyként állítja be? Erre még az Országgyűlés kulturális bizottságának – egyébként történész – elnöke is felkapta a fejét, és teljes joggal szólalt fel az írás ellen (magyarnemzet.hu, 2020. január 6.). Ezt a példát csak azért gondoljuk még egyszer végig, hogy könnyebb legyen Fodoréknak megfogalmazni a választ a „Hogyan ártsunk a nemzetnek?” kérdésükre…

„A szakmaiatlanságot hősies erényként felmutató attitűd és ennek a legmagasabb szintű támogatottsága elsősorban a történettudományt diszkreditálja.”

Ez a felvetés sem állja meg a helyét. A hazai történettudomány diszkreditálásával megvádolni az alig két éve működő Magyarságkutató Intézetet orbitális… mondjuk azt, hogy tévedés. Nem arról van szó, hogy az akadémiai történetírás már régen diszkreditálta magát a társadalom előtt? Ezért alakult ki az a helyzet, hogy a Fodor által „idiótának” nézett több millió embernek igénye lett valami másra.

„Tetézi a bajt, hogy a Magyarságkutató Intézet egyre több közhatalmi/tudományirányítási funkciót vesz át az őt fenntartó minisztériumtól vagy annak megbízásából, s válik valóban komoly tudományos műhelyek, kutatások és szellemi produktumok elbírálójává – ezzel a szemlélettel! Ha ez így megy tovább, akkor öles léptekkel haladunk előre azon az úton, amely oda vezet, hogy a humán tudományokban Magyarország megszűnjék komolyan vehető országnak lenni.”

Ezek szintén nagyon súlyos és minden valóságot nélkülöző állítások. Közhatalmi/tudományirányítási funkciót vennénk át? Tudja a szerzőpáros, hogy egyáltalán mit beszél? Nézzék már meg Fodorék a különböző, pénzt és támogatásokat osztó alapok, bizottságok stb. tagságának a névsorát. Megdöbbennek majd és szemlesütve fogják saját fejükre szórni a hamut. Illetve nincsenek illúzióink.

Bárki utánanézhet, hogy a Fodor Pál által vezetett intézet kutatói és kutató közösségei az elmúlt években, évtizedekben milyen pályázati forrásokat is nyertek el. S ezzel szemben más, akár a Magyarságkutató Intézet kutatói miket. Érdekes lenne a szaldó. Több tízmilliós OTKA-pályázatuk biztosan elöl szerepelne a rangsorban, hogy csak a kisebbeket említsük. „De hagyjuk évkönyveinknek e koromfekete lapját érintetlenül…”

Eddig a magyar történettudománynak nem sok mondanivalója volt Európában. Az összes lecsapódása az, hogy Pozsonyt a nyugati dokumentumfilmek Bratislavaként említik végig a történelemben, hogy a Bécs 1529-es ostromát bemutató dokumentumfilmben (1529 – Siege of Vienna) a magyarokról szó alig esik. És még sorolhatnánk.

Semmi alapja nincs annak, amit a szerzőpáros fantáziál, miszerint Magyarország vezető szerepet töltene be a nemzetközi bölcsészettudományban. A tudománymetriai adatok urambátyám módon, keresztbe hivatkozással születnek. A szomszédos államok tudományos életét összefogni, közöttük közvetíteni sosem tudtak.

Valószínűleg nem jutott eszébe a szerzőknek például az az eset, amikor a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem román akadémikus rektora kirohanást intézett az MTA „Lendület” Trianon 100 kutatócsoportja ellen (figyelo.hu, 2017. október 26.).

A magyar bölcsészet alszik. Gőgösen elszunyókált tudományos nagyságának melengető fényében. Fodor Pál a török kor „tudója”, szívesen megkérdeznénk tőle, hogy húsz éve miért nem jelent meg egyetlen komolyabb monográfia, átfogó, újító szemléletű könyv a háromszáz éves témakörben? Itt most nem az érdektelenségbe vesző török adóösszeírásokra vagy a Mohácsról íródott zsebkönyvek ominózus sorozatára gondolunk. A követendő példa Roger Crowley, akinek kb. harminc centiméter vastagságú, kiváló monográfiája jelent meg a korból. Erre a teljesítményre a teljes magyar kora újkoros tudóstársadalom együtt sem volt képes.

Miért? Mert szét vannak forgácsolva az energiák, mert minden „tudós” választ magának egy csendes, eldugott, biztonságos témát (életrajzok, helytörténeti apróságok stb.), amit kutathat egész életén át. Megír ötven–száz tanulmányt, részt vesz sok konferencián, ahol tudóstársai csendes tapsolása mellett fontosnak érzi tevékenységét.

Nem túlzás kijelenteni, hogy Fodor és az általa vezetett intézmény a „merjünk kicsik lenni” jelszó jegyében meghunyászkodik szomszédaink történetírása előtt. Szó sincs itt a magyar történelemtudomány közép-európai vezető szerepéről. Sőt, magyar alárendelődés történik! Nézzünk egy példát: a magyar történészek egy része relativizálja Trianont, és ennek fejében a román történészek szóba állnak velük. Ezen az áron kapnak némi elismerést Bukarestben, Belgrádban és így tovább. Így merő balgaság Fodor részéről azt állítani, hogy szomszédaink történészei vezetőként fogadnák el akármelyik magyar kutatóhelyet vagy történészt. Nem létezik ilyen.

Talán a kormány ezt a helyzetet átlátva és megelégelve hozta létre a különböző kutatóintézeteket, többek közt a Magyarságkutató Intézetet.

A harmadik elem: Fodor azt sugallja írásában, hogy az MKI nem része a történészszakmának. Egy olyan hamis képet állít, mely szerint egyik oldalon állnak a „hivatásos történészek” (vagyis ő és kollégái), míg a másik oldalon a szakmaiatlanságot terjesztő „hőbörgők”. Ezzel szemben a valóság az, hogy az MKI kutatóinak nagy része a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagja, és ugyanazon doktori iskolákban (ELTE, Pécs, Szeged stb.) szerezték PhD-fokozatukat, mint a BTK TTI munkatársai. Ez a kijelentés az egyetemekre nézve is sértő, mert valamennyi bölcsész, természettudományos későbbi doktorandusz, kutató és tudós alapképzettségét vonja kétségbe.

A magasabb tudományos minősítéseiket, úgymint habilitáció és/vagy professzori cím, szintén az akadémiai rendszerben (pl. a szakmaiatlansággal nehezen vádolható Magyar Akkreditációs Bizottság) érték el.

Különösen megmosolyogtató Fodor megjegyzése a „fél angol középfokú nyelvvizsgáról”. Hiszen az általa vezetett intézményben dolgozik egy olyan főmunkatárs, aki miután harminc évig hiába próbálkozott „egy fél angol középfokú nyelvvizsga” megszerzésével, Finnországban magyar nyelven védte meg disszertációját, majd a történészszakma által közröhejnek minősítve ezt „honosította” itthon. Hogy is van az a közmondás a szálkáról és a gerendáról?

Bár ez a bekezdés sem a filmről szól, de aligha meglepő, hogy az írásuk ezzel a summázattal zárul. A Fodor–Molnár-írás nem titkolt célja az új, a társadalom felé nyitott, a kutatási eredményeket a nemzettel és a nemzetközi tudományos és nagyközönséggel megismertetni akaró Magyarságkutató Intézetet a felsőbbrendűnek mondott akadémiai nézőpontból kiindulva szakmailag és erkölcsileg megsemmisíteni, ellehetetleníteni. Ezzel párhuzamosan a történelem iránt érdeklődő közönséget elbizonytalanítani, a Magyarságkutató Intézettől leválasztani. Mindezt azért, mert nem simult bele és ezáltal szétfeszítette azokat az évtizedes tradicionális (valójában kommunista) kereteket, amelyek megértek a változásra.

Gondoljuk, hogy a sajtón keresztüli üzengetés, alaptalan vádaskodás még a saját etikai normáinak és becsületkódexének is ellentmond. Ugyanakkor látható, hogy a populizmus gépszíja és a kérészéletű dicsőségkeresés felülemelkedett a történészi objektivitáson.

A Magyarságkutató Intézet és valamennyi, önök szerint csak „gombamód szaporodó kutatóintézet” tudományos munkatársai eddig és ezután is felelősséget éreznek a magyar múlt iránt. De milyen közmegegyezésről van szó? Újságcikkben jól hangzik, de a magunk részéről nem tudjuk értelmezni ezt a mondatot. Talán a közmegegyezést pont a szerzőpáros rúgta fel, amikor feladata helyett (pl. kutatás) újságban csatlakozik a balliberális hangoskodáshoz, és a kormány által létrehozott kutatóintézetet támadja, minden alapot, tudományosságot, szakmaiságot és valóságot nélkülözve.

A negyedik elem: Fodor Klebelsberget hívja segítségül, és turanizmussal (pontosabban annak terjesztésével) és Kelet felé fordulással vádolja meg a Magyarságkutató Intézetet. Ezen a ponton Fodor a megváltoztathatatlan földrajzi adottságokkal megy szembe. Minden magyar történész tisztában van azzal, hogy a Kárpát-medence egymást követő lakói – szkíták, hunok, avarok, magyarok – Keletről érkeztek. Ergo: aki ezen népek őstörténetével foglalkozik, annak Keletre kell mennie kutatni. Ez nem turanizmus, hanem egy földrajzi adottság. Nem lehet a szkíták, hunok stb. nyomait Skóciában kutatni.

Az 1989 előtti idők kommunista szellemének túlélését jelenti, ha két történész írja elő, hogy ki hova fordulhat, merre kutathat. De ha itt arra a „kásleri” koncepcióra gondol, hogy a honfoglalás korának küzdelmei hasonlítanak a magyar kormány mai politikai küzdelmeihez, ami explicit nincs benne a filmben, akkor talán címezzék Magyarország kormánya felé kérésüket. A pozsonyi csata című filmben ilyen állítás nem szerepel. A két szerző indulatos és kirekesztő, továbbá hamis állításokat tulajdonít a filmnek, amikor azt kereszténységellenesnek állítja be. Ez utóbbi tényszerűen nem igaz. Mint ahogy azt sem lehet tudni, hol hangzott el a filmben a turanizmus szó. Hol hangzott el a „Turán” szó? Azzal meg, hogy a szerzők nyíltan kirekesztők („nincs keresnivalója a magyar történelem körül”), primitív, a tudományossághoz sehogy sem köthető, diktatórikus magatartásformát mutatnak.

Ráadásul Fodor elfelejtkezik arról, hogy nem a Magyarságkutató Intézet, hanem az általa vezetett intézmény kutatója volt az, aki nemrégiben „hatalmas sikert arató” (legalábbis a szoclib megmondóemberek szerint) könyvet adott ki a turanizmusról. Ezen könyv szerzője pedig az „akadémiai történetírásra” jellemző „egyrészt-másrészt írásmód” következtében számos pozitív dolgot is leírt a turanizmusról. Fodor logikáját átvéve szakmaiatlansággal és turanizmuspropagandával kellene megvádolnunk a BTK TTI-t, hiszen kutatója a turanizmus gondolatkörét terjeszti.

Különösen Fodortól furcsa a Kelet felé fordulás vádja, hiszen az ő aktív támogatásával zajlik a „turbéki Szulejmán-projekt” és a „Mohács-projekt”, amely jelentős török állami pénzek bevonásával unortodox eredményt hozott. Gondolunk itt arra, hogy néhány cserépdarab megtalálása után márványból készült korabeli turistaközpontként működő derviskolostort vizionáltak Turbék településére. Nyilván függetlenül a Törökországból érkező pénztől. A magyar adóforintokból finanszírozott másik projekt keretében pedig sikerült Fodoréknak kideríteni azt is, hogy a mohácsi csata nem akkor és nem ott volt, ahol eddig tudtuk. Jellemző az unortodox eredmények szakmai megítélésére, hogy azokat Fodor saját munkatársa a több mint százéves múltra visszatekintő ismert és elismert Hadtörténeti Közleményekben élesen kritizálta.

Fodorék otromba, a keleti országokat és tudósaikat is sértő kritikája miatt pedig mi kérünk elnézést a tőlünk keletre fekvő országokban élő kutató- és tudóstársainktól. Emlékezzünk csak egy pillanatra, hogy az „Ezer és ezer jel” című, a Magyarságkutató Intézet által a Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett kiállításhoz orosz kollégák három kutatóhelyről, múzeumból adtak kölcsön ezeréves, magyar vonatkozású leleteket, és így a magyar közönség itthon csodálhatta meg az őseik által használt tárgyakat, eszközöket.

Összegezve álláspontunkat: azt gondoljuk, hogy Fodor – a római köztársaság arisztokratáihoz hasonlóan, akik rettegtek a „homo novusoktól” – retteg a magyar történésztársadalom sokszínűségétől. Az új intézetek megjelenésével a BTK TTI kemény tudományos vetélytársakat kapott.

A tudománymetriai adatok pedig megmutatják, hogy „a király meztelen”. Érdemes összevetni az alig kétéves Magyarságkutató Intézet 2019. és 2020. évi tudományos teljesítményét – úgymint konferenciák száma, kiadott könyvek száma, a kutatók által publikált tanulmányok száma – a több évtizede létező BTK TTI teljesítményével. Bárki bátran vesse össze a két kutatóintézetben az elmúlt két év magyar és nemzetközi publikációinak, kiadott könyveinek, magyar, angol vagy más idegen nyelven megtartott konferenciáinak számát, különösen, ha figyelembe vesszük a két intézménynél foglalkoztatott kutatói létszámot is.

Azt gondoljuk, hogy ebben az összevetésben a Magyarságkutató Intézet kutatóinak nincs miért szégyenkezniük, sőt kimondottan büszkék lehetünk arra, amit ilyen rövid idő alatt elértünk.

Különösen fontosnak tartjuk a Magyarságkutató Intézet azon teljesítményét, amelyet a tudás társadalmasítása terén elért a virtuális térben. A Magyarságkutató Intézet kutatói magyar és nemzetközi tudományos folyóiratokban, több százezres nézettségű videókban, tévé- és rádióműsorokban ismertetik eredményeiket magyarul, angolul és németül. Közösségimédia-eléréseink számai pedig már jóval a tizenhárommillió fölött vannak. (Ezeket a számokat is érdemes összehasonlítani.) Ilyenkor szokott az a védekező magyarázkodás elhangozni, hogy „Mi, igazi tudósok, csak a szűken vett magtudománnyal foglalkozunk, a populizmusnak nem engedünk, azzal nem foglalkozunk”. Azért halkan megkérdeznénk, hogy annak a fene nagy, a magyar nemzet és a nemzetközi tudomány által nem látható, önszórakoztató magtudomány-művelésnek mi értelme van? Már ha egyáltalán van ilyen.

A Fodor–Molnár szerzőpáros és hasonló kritikusok tunyasága, szakmai gőgje, bebetonozott állása és maradi, elzárkózó gondolkodása sokkal inkább árt a magyar kultúrpolitikának, hazafias nevelésnek, nemzetközi megítélésnek, mint bármi más.

Végezetül határozottan visszautasítjuk azon vádat, hogy a Magyarságkutató Intézet a pozsonyi csatáról szóló filmmel ártott volna a magyar nemzetnek! Gondoljunk arra, hogy Leopold von Ranke – a kritikai történetírás első kiemelkedő alakja – szerint a történelem célja, hogy megtanítsa nagynak lenni a nemzetet. A Magyarságkutató Intézet ezen rankei történetírás szellemében kíván hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar nemzet helyes válaszokat tudjon adni a 21. század kihívásaira.

Budapest, 2021. január 21.

Dr. Horváth-Lugossy Gábor főigazgató, Magyarságkutató Intézet

Dr. Vizi László Tamás PhD, tudományos főigazgató-helyettes, Magyarságkutató Intézet; főiskolai tanár

Prof. Dr. Gulyás László tudományos tanácsadó, Magyarságkutató Intézet; egyetemi tanár

Makoldi Miklós igazgató, Magyarságkutató Intézet Régészeti Kutatóközpont

Dr. Neparáczki Endre PhD, igazgató, Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpont

Utószóként egy Wass Albert-verset szeretnénk megosztani az olvasóval, és a kialakított méltatlan tudományos helyzettel egyet nem értve, egy világjárvány közepén annak abszurditását bemutatva az író szavaival:

Wass Albert

Ki a magyar

Ki a magyar hát, cimbora?

Te, vagy én? Vagy a harmadik?

Nosza döntsünk el szaporán,

míg el nem süllyed a ladik!

Ragadjunk hát lapátot, csákányt,

evezőt! Ebura fakó!

Így csináljuk már ezer éve,

ez hát nekünk való!

Aztán, ha majd holt tetemünket

kiveti a víz a partra:

magyar leszel Te is, én is,

a harmadik is, mind, mind, kit halva,

bevert fejjel, némán, gyászban

fektethetünk a ravatalra.

A vita további részei:

1. Hogyan ártsunk a nemzetnek? (Mandiner 2021. január 14.)

2. De tényleg, ki? (Magyar Nemzet 2021. január 29.)

3. Nemzetet szolgáló tudomány (Magyar Nemzet 2021. január 29.)