Mese a szivárványos jövőről

Egy érzékenyítő könyvecske a nyílt társadalom szolgálatában.

Kép a könyv borítójáról Forrás: Magyar Nemzet

„Eleget láttam a jövőből, tudod, milyen?

Egy 47 éves szűz ül a drapp színű pizsamájában,

banán-brokkoli turmixot iszogat,

és közben azt énekli, hogy férfiasan tökéletes!”

(Edgar Friendly A pusztító című filmben)

Ha esetleg nem volna világos, érdemes tisztázni: az elmúlt hetekben megjelent érzékenyítő mesekönyv kapcsán kialakult vita nem arról szól, hogy valaki anti- vagy szimpátiával viseltetik-e a homoszexuálisok iránt. Nem, a kérdés arról szól, hogy jó-e, üdvös-e, ha a homoszexualitást egyféle trendi életmódszabadságként állítják be, akként reklámozzák? Jó-e, elfogadható-e társadalompolitikai és morális szempontból, ha a gyermekek már korán megismerkednek az „általános nemi szerepek” felcserélhetőségével, és olyan impulzusokat kapnak, melyek összemossák, illetve egymásba átjárhatóként (fluidként) mutatják be a férfit, fiút és a nőt, kislányt?

Nyilvánvalóan sokkal többről van itt szó, mint erről az egy szem mesekönyvről, melyről valóban joggal állítják pártfogói, hogy attól még nem dől össze a világ, a gyerekek nem fognak bebuz…lni és nem jön el az Antikrisztus sem. Egy mesekönyv miatt persze hogy nem – egy átfogó, immáron hosszú évek óta folyó, alattomos, a jóemberkedés gúnyáját magára öltő kulturális reklámhadjárat miatt azonban erősen megnő a „Szodoma és Gomorra-faktor”. Ahogy ez a kiadvány is egy sokkal szélesebb és sikamlósabb szivárványcsúszda része, úgy a benne szereplő mesék sem pusztán arról szólnak, hogy elmélyítsék az emberekben a „ne dobáld a buzit!” életérzését. Nem arról szól valójában, hogy viszonyuljunk nagyobb empátiával homoszexuális polgártársainkhoz, hanem „hősökként” ábrázolja azokat, akik „a mai magyar társadalmi normák szempontjából marginalizált helyzetben vannak”. Így tehát természetesen a fiús lányokat és lányos fiúkat, a nővé változó férfiakat és férfivá változó nőket, a homoszexuális Hamupipőkét és persze „más izgalmas szereplőket”.

„Érzékenyítésnek” hívják, ugye, az ilyesmit – de az ilyen érzékenyítés lényege nem az, hogy „ilyen is van, fogadd el”, hanem a nemi eltévelyedések karneváli abszurditásának propagálása, azokat úgy bemutatva, mintha teljesen normálisak lennének – holott nem azok (és persze, hogy a fedősztori meglegyen, összemossák az etnikai kisebbségekkel, azon belül is a cigányokat a bevándorlókkal). Ez az érzékenyítés – és mint vízmolekula a széles óceánban ez a mesekönyv is – egy sokkal általánosabb projekt része, mely arról szól, hogy a relativizálás és az univerzális egyenlőségeszmény nevében megszüntessék a jó és rossz, a normális és abnormális közötti különbségeket azon a dekonstrukcionalista filozófiai alapon, hogy „mindenkinek megvan a maga igazsága”.

Mielőtt az általános emberi méltóságra hivatkozva sikítófrászban törnének ki a „meleg büszkeség” és a genderideológia ökopunkjai, rögzítsünk valamit. Az ember a bűnbeesés óta gyarló, esendő lény. Sokféle tökéletlenségünk van – a homoszexualitás ezek közül egy, a homoszexuális vágy azonban önmagában nem bűn. Illetve ha az, akkor – sokféle tökéletlenségünk okán – mindannyian bűnösök vagyunk (sajnos azok vagyunk). Azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne különbséget tenni jó és rossz, követendő és nem követendő példa, tipikus és atipikus között. Főleg, ha gyermeknevelésről van szó. A homoszexuális- és genderpropaganda nem hiába használja egyre bátrabban a meséket mint közvetítő platformokat üzenetei eljuttatásához: hiszen a (nép)mese elvileg a példázatot mutatja fel, az ősi igazságokat – nem az egyediről szól, hanem az általánosról, nem a kivételről, hanem a tipikusról. Ezért akarják a tolerancia tantételeivel megbontani a mesék ilyetén paradigmáját, hiszen ezáltal (hamisan) az egyedi az általánossal, a speciális a tipikussal fog nemcsak egyenjogúnak, de egyenrangúnak is tűnni.

Fő szabályt akarnak csinálni a kivételből. Ugyanis már rég nem a jogegyenlőség kivívásáról van szó, hanem egy teljesen disztópikus és totális társadalmi egyenlőség eléréséről, ahol valamennyi magatartási minta, viselkedési reflex, kulturális kód egymással minden tekintetben egyenértékű, egyenrangú, ezáltal csereszabatos is. Ez a homoszexuális-propaganda és a radikális feminizmus eltitkolt szerelemgyerekének, a genderideológiának is az alapja: a „férfi” és „nő” – és ezáltal a maszkulin és feminin jegyek – nem a teremtés által adott örök biológiai nemek, hanem pusztán társadalmi konstrukciók, melyeket mi, emberek (és nem Isten) hoztunk létre. Nyelvi, társadalmi, kulturális kontextus függvénye, hogy mit értünk ezek alatt; tehát ha megváltoztatjuk a kontextust, dekonstruálhatjuk a pusztán történelmi determinizmus miatt létrejött nemi és szexuális szerepeket is. (Külön érdekessége a queer-teó­riának, hogy miközben formálhatónak tételezi a nemi karakterisztikát és ezáltal kifejezetten üdvösnek tartja a gyermekek genderérzékenyítését, a homoszexualitás kezelését elutasítja, mert azt „veleszületett” szexuális irányultságként fogja fel.)

Ezen sajátos vízió felerősítéséhez és finomhangolásához pedig – talán nem meglepő módon – a nyílt társadalom hálózata nyújt segítő kezet. Ez nem holmi összeesküvés-szagú burzsoá előítélet: az említett könyvet kiadó homoszexuális egyesület egyik kiemelt támogatója az Open Society Institute. Az pedig már csak a konyakos meggy a habos torta tetején, hogy a vonatkozó könyvkiadási projektet az Open Society Foundation Grassroots programja tette lehetővé.

És bár ilyenképpen nincs új a nap alatt, megint csak rá kell mutatni valamire: arra, hogy ez az egész érzékenyítés, mármint hogy valaki szépen érzékenyül-e az egzotikus ügyek iránt, nem a késsel-villával enni tudás próbája. Mert ugye hogyan kezdte el keretezni ezt a vitát most a hazai balliberális véleményközeg, kiemelten a (remélem, csak) megvezetett celebvilág? Úgy, hogy aki elutasítja ezt a mesekönyvet, illetve úgy általában nem a megkövetelt toleranciával viszonyul „az ügy” iránt, az egy primitív, felvilágosulatlan, lábszagú bunkó. Tehát ilyen értelemben (ezt is) szocializációs kérdésként tüntetik fel: aki „érti” a tudományosan humánus üzenetet, az modern és jó fej, aki nem, az a pattintottkőkorban ragadt neanderthalensis. Ismerős, ugye? Aki liberális, az művelt, civilizált, érti az új idők szavát – aki nem, az egy mucsai paraszt, aki a végén még nem átall a Fideszre szavazni. Persze csak a közmunka miatt, mert hát olcsón megvehető, meg amúgy sincs internete, ahonnan tájékozódhatna.

Persze a dolog végkicsengése nem ennyire parodisztikus. Ha ugyanis komolyabban belegondolunk, lényegében az a nyugati civilizáció és benne az akadémikus európai fősodor támogatja a végső soron utódnemzésre alkalmatlan homoszexuális kapcsolatok vonzó, sikkes életformaként történő bemutatását – és azzal párhuzamosan az abortusz és az eutanázia kiszélesítését, valamint a drogliberalizációt –, melynek őshonos lakossága a legkomolyabb demográfiai problémákkal szembesül. Szóval szerintem inkább bátorítsuk a gyerekvállalást, támogassuk a családalapítást, a világ természetes rendjével ismertessük meg először is a kiskorúakat, különben maga a társadalom fog kollektíve vegán, mindenmentes turmixokat szürcsölgetni a maga bámulatosan szivárványszínű magányosságában. Az pedig, valljuk be, gáz lenne.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója