„Eleget láttam a jövőből, tudod, milyen?
Egy 47 éves szűz ül a drapp színű pizsamájában,
banán-brokkoli turmixot iszogat,
és közben azt énekli, hogy férfiasan tökéletes!”
(Edgar Friendly A pusztító című filmben)
Ha esetleg nem volna világos, érdemes tisztázni: az elmúlt hetekben megjelent érzékenyítő mesekönyv kapcsán kialakult vita nem arról szól, hogy valaki anti- vagy szimpátiával viseltetik-e a homoszexuálisok iránt. Nem, a kérdés arról szól, hogy jó-e, üdvös-e, ha a homoszexualitást egyféle trendi életmódszabadságként állítják be, akként reklámozzák? Jó-e, elfogadható-e társadalompolitikai és morális szempontból, ha a gyermekek már korán megismerkednek az „általános nemi szerepek” felcserélhetőségével, és olyan impulzusokat kapnak, melyek összemossák, illetve egymásba átjárhatóként (fluidként) mutatják be a férfit, fiút és a nőt, kislányt?
Nyilvánvalóan sokkal többről van itt szó, mint erről az egy szem mesekönyvről, melyről valóban joggal állítják pártfogói, hogy attól még nem dől össze a világ, a gyerekek nem fognak bebuz…lni és nem jön el az Antikrisztus sem. Egy mesekönyv miatt persze hogy nem – egy átfogó, immáron hosszú évek óta folyó, alattomos, a jóemberkedés gúnyáját magára öltő kulturális reklámhadjárat miatt azonban erősen megnő a „Szodoma és Gomorra-faktor”. Ahogy ez a kiadvány is egy sokkal szélesebb és sikamlósabb szivárványcsúszda része, úgy a benne szereplő mesék sem pusztán arról szólnak, hogy elmélyítsék az emberekben a „ne dobáld a buzit!” életérzését. Nem arról szól valójában, hogy viszonyuljunk nagyobb empátiával homoszexuális polgártársainkhoz, hanem „hősökként” ábrázolja azokat, akik „a mai magyar társadalmi normák szempontjából marginalizált helyzetben vannak”. Így tehát természetesen a fiús lányokat és lányos fiúkat, a nővé változó férfiakat és férfivá változó nőket, a homoszexuális Hamupipőkét és persze „más izgalmas szereplőket”.
„Érzékenyítésnek” hívják, ugye, az ilyesmit – de az ilyen érzékenyítés lényege nem az, hogy „ilyen is van, fogadd el”, hanem a nemi eltévelyedések karneváli abszurditásának propagálása, azokat úgy bemutatva, mintha teljesen normálisak lennének – holott nem azok (és persze, hogy a fedősztori meglegyen, összemossák az etnikai kisebbségekkel, azon belül is a cigányokat a bevándorlókkal). Ez az érzékenyítés – és mint vízmolekula a széles óceánban ez a mesekönyv is – egy sokkal általánosabb projekt része, mely arról szól, hogy a relativizálás és az univerzális egyenlőségeszmény nevében megszüntessék a jó és rossz, a normális és abnormális közötti különbségeket azon a dekonstrukcionalista filozófiai alapon, hogy „mindenkinek megvan a maga igazsága”.