Mik a NATO szándékai?

A NATO-tagországoknak ideje volna abbahagyniuk a »keleti veszedelem« feltámasztásának kísérleteit. Valójában nem Oroszország a vétkes a feszültség megfigyelhető növekedéséért az európai térségben.

Forrás: Reuters

Nem hagyhattam figyelmen kívül David Cornsteinnek, az Egyesült Államok budapesti nagykövetének A NATO védelmezi szabadságunkat című, a Magyar Nemzet 2019. április 4-i számában megjelent cikkét. A szervezet fennállásának 70. évfordulója apropóján készült anyag jól ismert üzeneteket tartalmaz, amit a Washington vezette nyugati ­partnereink rendszeresen megismételnek. Tekintettel azonban arra, hogy ezen tézisek egy része közvetlenül vonatkozik Oroszországra, szükségesnek tartom tételes magyarázatokat fűzni azokhoz, hiszen célirányos és alaptalan rágalmakat fogalmaznak meg országunkkal szemben.

Cornstein nagykövet ezt állítja: „Oroszország ahelyett, hogy velünk [a NATO-val] együtt dolgozna az új kihívásokra adandó válaszokon, agressziót mutat, ami ismét azzal fenyeget, hogy aláássa az elmúlt hetven évben általunk felépített jólétet, stabilitást és békét.” Valójában egyáltalán nem Oroszország a vétkes a feszültség megfigyelhető növekedéséért az európai térségben és a világ egészében. Nyilvánvaló, hogy országunk nem érdekelt a konfrontációban a történelmileg kialakult szomszédainkkal, habár azok nagyon gyakran nem saját érdekeikért szállnak síkra, hanem annak a tengerentúli szövetségesnek az utasításait követik, amely a NATO-ban megszabja a politika irányvonalát. Elég volna emlékeztetnem arra, hogy éppen az Egyesült Államok vezette észak-atlanti tömörülés „jegyzi” a szuverén Jugoszlávia elleni fegyveres agressziót 1999-ben, amelynek során támogatást nyújtott a terrorista Koszovói Felszabadítási Hadseregnek, etnikumok közötti konfliktust lobbantva ezzel lángra a régióban, amely tömörülés ezért közvetlen felelősséggel tartozik az áldozatok hatalmas számáért a békés lakosság körében, illetve számos polgári létesítmény elpusztításáért, tiltott lőszerek alkalmazásával végzett barbár légicsapásai során.

Ami pedig azt illeti, hogy Oroszország ássa alá „az elmúlt hetven évben általunk felépített jólétet, stabilitást és békét”, arra szeretnék emlékeztetni, hogy csak az elmúlt két évtizedben a NATO-tagországok instabilitást, pusztulást és szenvedést vittek Afganisztánba, Irakba, Líbiá­ba és Szíriába. Éppen Amerika és szövetségesei­nek tevékenysége vezetett Irak és Líbia teljes pusztulásához, és sok százezer ember halálához. Szíria „demokratizálásának” kísérlete pedig sokéves vérfürdőbe torkollott. Hol van hát az a jólét, stabilitás és béke, amelyről Cornstein nagykövet beszél? Vagy a harmadik világ országaira az ilyen törekvések nem terjednek ki?

Oroszország és a tömörülés közötti kapcsolatok „újraindítására” többször is történt már kísérlet. Ennek megfelelően hozták létre 2002 májusában a NATO–Oroszország Tanácsot (NRC). Kiderült azonban, hogy a tömörülés nem hajlandó egyenrangú együttműködés kialakítására velünk. A NATO bővítésének dinamikája megmaradt, hadigépezete folytatta közeledését az orosz határokhoz.

2008-ban, miután Tbiliszi megtámadta Dél-Oszétiát és az orosz békefenntartókat, akik jogszerűen tartózkodtak ott az ENSZ BT által jóváhagyott EBESZ-mandátumnak megfelelően, az orosz fél kérte az NRC ülésének sürgős összehívását. Ezt elutasították. Ugyanez a helyzet ismétlődött meg 2014-ben Ukrajnában. Sőt, a NATO elzárta az Oroszországgal folytatott párbeszéd minden csatornáját. Ezt arra mondtam, hogy Cornstein nagykövet szerint Oroszország nem hajlandó együtt dolgozni a NATO-val.

Ukrajnában a válság és az országban folyó polgárháború mind az erőszakos államcsíny eredményei. Abban pedig az Egyesült Államok és számos szövetségese aktív szerepet vállalt. Szélsőséges nacionalisták jutottak hatalomra, akik minden eszközzel – beleértve a fenyegetéseket és a kényszerítést is – nekiláttak a legtöbb ukrán állampolgár számára idegen ideológia bevezetésének. Jellemző, hogy az újraalakult parlament elsőként a regionális nyelvekről szóló törvény hatályát szüntette meg. Hasonlóképpen jellemző Dmitrij Jarosnak, a Majdan egyik vezetőjének kijelentése a Krímről: „Egy orosz sosem fog úgy gondolkodni, mint egy ukrán, és sosem fogja dicsőíteni az ukrán hősöket, ezért az oroszokat ki kell űzni a Krímből.”

Krím népe a nemzetek önrendelkezési joga alapján egy általánosan elfogadott jogi eljárás – a népszavazás – részeként kinyilvánította függetlenségét, majd pedig újraegyesülését Oroszországgal. Az történt, hogy a függetlenségét a népszavazás és a legitim krími alkotmányos szervek döntése alapján kikiáltó Krími Autonóm Köztársaság újraegyesült Oroszországgal. A lakosság 97 százalékának döntését tiszteletben kell tartani. Apropó, Koszovóban, mint ismeretes, semmiféle népszavazás nem volt, a tartományból nagyobbrészt kiebrudalt szerbek véleményét pedig semmibe vették. Valamiért azonban senki sem kérdőjelezi meg a tartomány jelenlegi státusának jogszerű voltát. A Krímben pedig a népszavazásban az egész lakosság részt vett. Az akaratnyilvánításnak erről a módjáról a döntést az államcsíny előtt tartott, és a nemzetközi közvélemény által legitimnek és demokratikusnak elismert ukrán helyi választásokon megválasztott törvényhozó szerv hozta. Az emberek túlnyomó többsége tudatosan döntött így, és ebben nemcsak a szívére, hanem az eszére is hallgatott.

Az orosz katonaság jelenléte a félszigeten biztosította Ukrajna „majdanizált” vezetésének és fegyveres neonáci cinkosainak távoltartását a veszélyes próbálkozásoktól. Krím egyetlen lövés nélkül tért vissza Oroszországba, az ukrán fegyveres erők és az ukrán haditengerészet erőinek személyi állománya pedig akadálytalanul Ukrajnába távozhatott. Az ukrán katonák túlnyomó többsége (mintegy nyolcvan százaléka) azonban nem kívánt elutazni, úgy döntött, hogy a Krímben marad. Ami azokat a vádakat illeti, hogy Oroszország részes abban a polgárháborúban, amit a „majdanizált rezsim” folytat a Donyec-medencében, és Oroszország állítólagos kötelezettségeiről a minszki folyamat részeként, csupán el kell olvasni a minszki megállapodások szövegét, amelyben hazánkról egy szó sem esik. Amint Kijev megérti, hogy az emberek meggyőződését nem lehet tüzérségi tűzzel és terrorcselekményekkel megváltoztatni, a helyzet azonnal visszatér a politikai mederbe, és Ukrajna délkeleti részén beköszönt a várva várt béke.

Cornstein nagykövet bizonyított tényként közli: „Kreml-hátterű bérgyilkosok katonai felhasználású ideggázt vetettek be egy brit állampolgár halálát okozó támadásban.” Mindebből éppen csak a tények hiányoznak. Theresa May kabinetjének „highly likely” színvonalú spekulatív verziója magától hullott szét, a közvetlenül a Kremlhez köthető vétkesek „kinevezése” tarthatatlannak bizonyult. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy London elzárkózott bármiféle együttműködéstől Oroszországgal, nem élt az általunk felajánlott lehetőségekkel, amelyek lelkiismeretes hozzáállás esetén hozzájárultak volna ezen tragédia valódi körülményeinek feltárásához. Mindmostanáig nem tudunk Szergej Szkripal és Julija Szkripal orosz állampolgárságú leánya tartózkodási helyéről és egészségi állapotáról, illetve arról, életben vannak-e egyáltalán. London egyszerűen nem reagál az orosz fél hivatalos megkereséseire.

Természetesen elfogadhatatlannak tartjuk az Oroszországot ért azon vádakat, hogy megsértette és aláásta volna a közepes és rövid hatótávolságú rakéták felszámolásáról szóló (INF-) egyezményt, hogy az orosz nukleáris erők fenyegetnék a békés európai (közöttük a magyar) városokat. A hidegháború befejezése után az Egyesült Államok megkezdte a kivonulást a Szovjetunióval kötött fegyverzetellenőrzési egyezményekből. 2000-ben Washington egyoldalúan felmondta a ­stratégiai stabilitás egyik sarokkövének tekintett mechanizmust, a rakétaelhárító védelmi rendszerek korlátozásáról szóló (ABM-) egyezményt. Akkor az Egyesült Államok viszonylag becsületesen járt el, nem Moszkvát vádolta, hanem hangsúlyozta, hogy az egyezmény bármely részes félnek lehetővé teszi annak felmondását nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva. Néhány évvel ezelőtt az Egyesült Államokban elhatározták, hogy megszabadulnak a közepes és rövid hatótávolságú rakéták felszámolásáról szóló (INF-) egyezménytől, de ezúttal más utat választottak: megvádolták Oroszországot az INF-egyezmény állítólagos megsértésével.

Miután sok éven keresztül próbáltuk elérni, hogy Washington konkretizálja a vádakat, az amerikaiak végül a 9M729-es típusú rakétára mutattak. Kinyilvánítottuk készségünket arra, hogy amerikai kollégáinknak kimerítő információt biztosítsunk erről az eszközről, amely teljességgel eloszlatná aggodalmaikat. Partnereink azonban semmibe vették jóakaratunk kinyilvánítását. Amerika egyezményből történő kivonulásának folyamata júliusban fejeződik be. Eddig semmiféle konstruktív jelzés sem érkezett az óceán túlpartjáról. Azon amerikai retorikának, miszerint „a lehetőségek ablaka továbbra is nyitva marad”, meg hogy a labda az oroszok térfelén van, semmi köze a valósághoz. A múlt év októberében Moszkvába látogatott John Bolton, az Egyesült Államok elnökének nemzetbiztonsági tanácsadója, aki tájékoztatást adott Amerika azon döntéséről, hogy felmondja az INF-egyezményt, és hangsúlyozta, hogy ez a tájékoztatás semmiképpen sem tekintendő párbeszédre hívásnak.

A teljes abszurdum határát súrolja az úgynevezett orosz katonai fenyegetés mítosza. Ezzel kapcsolatban hadd emlékeztessek arra, hogy Oroszország 2018. évi védelmi költségvetése 46 milliárd dollárt tett ki, és csökkenni fog, míg a NATO-tagországok együttes hadi kiadásai elérik az ezermilliárd dollárt, ami meghaladja a világ összes katonai kiadásának felét. Ebből Amerika több mint hétszázmil­liárd dollárral részesedik, az európai szövetségesek része nemsokára eléri a háromszázmil­liárd dollárt. Amennyiben a szövetségesek teljesítik a NATO kétszázalékos elvárását (Donald Trump elnök pedig már a négy százalékot pedzegeti), akkor az Egyesült Államok európai szövetségeseinek együttes kiadásai meg fogják haladni a négyszázmilliárd dollárt azzal, hogy ennek húsz százalékát, vagyis évente mintegy százmilliárd dollárt fegyverzetvásárlásra kell majd fordítani. Nyilvánvalóan felmerül a kérdés: milyen célra és mely ellenség elleni harchoz?

Befejezésül hadd idézzem az orosz külügyminisztériumnak a NATO 70. évfordulójára kiadott kommentárját: „70 év – olyan kor, amikor már a bölcsességnek kell felülkerekednie az ambíciók és a fóbiák felett. A NATO-tagországoknak ideje volna abbahagyniuk a »keleti veszedelem« feltámasztásának kísérleteit. A világnak a katonai és a politikai feszültség feloldására van szüksége a béke és az országainkban lakó minden nép felvirágzásának érdekében.”

A szerző az Oroszországi Föderáció magyarországi nagykövete