Mint versenyparipa a startnál

Azért a zseni is ember. Márai néha nehezen állt neki az írásnak, kifogással próbálta meg becsapni magát.

Budapest, 1970. január 1. Reprodukció Márai Sándor írónak a Petõfi Irodalmi Múzeumban õrzött hagyatékában található portréjáról. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. MTI Fotó: Reprodukció Fotó: Czimbal Gyula

A jó könyvet az örök időszerűség teszi remekművé. Olvasod, és egyszerre bevillan rá valami napi megfelelő. Nálam a százhúsz esztendeje, 1900-ban született Márai Sándor Naplói mindenképpen idetartoznak, lelki mélyszántással ér föl minden soruk. Szerzőjük szerint írni azért kell, mert vannak dolgok a világban, amelyek mellett nem mehetünk el szótlanul. Nem kell nagy bölcsességet mondani – az írót, újságírót amúgy sem arra találták ki –, csupán le kell írni, milyennek látszik a világ az íróasztal, a klaviatúra mellől. (Kicsit hazabeszélek, bő negyedszázada én is efféle „naplókat” – Tollhegyen jegyzeteket – fabrikálok naponta az újságban, persze a magam iparosszintjén.)

A 46 éven keresztül (1943–1989) írt Naplók megunhatatlanok. Minden soruk mély és mégis eleven. Sietve olvasni nem szabad, újra és újra meg kell állni, ízlelni a míves mondatokat, bólintani rájuk, néha elmélázni, milyen elemi ereje, örök érvénye lehet a leírt szónak. Olvasod, és több leszel tőle. Pedig ezeket az apró jegyzeteket, gondolatfoszlányokat csak úgy, „mellesleg”, amolyan szabadidős tevékenységként vetette papírra a szerző, miközben más, „komoly” munkáin dolgozott. (Néha egyszerre kettőn is.) Vagy mégsem „mellesleg”? Valahol ezt nyilatkozta a Naplóiról: „Volt időszak, amikor úgy éreztem, megfulladok, ha nem tudok ez oldalak szelepein át lélegzeni.” Innen, a Naplókon keresztül tudósított a nagyvilágról, amúgy „máraisan”.

Egy meglátó-, megmondóember tárul elénk. (Akkor még nem volt mellékíze a „megmondó” jelzőnek – ma talán a rálátó, sőt a látnok kifejezés illene rá.) Az írásokban nincs végtelenített szólam, csak szikár tények, megspékelve az író „kommentjeivel”. Hallgasd csak! „A hazafiasság a legszemérmesebb magatartás, olyasféle kötés és parancs, melynek mutogatásával nem szabad tapsokat aratni. De hányan és milyen lehetetlen alkalmak ürügyén élnek ebből a trükkösített, fröccsös hazafiasságból – élnek és éltek, mert ez a legbiztosabb mutatványszám mindenféle pódiumon.” Mekkora igazság!

Néha csak odabiggyeszt egy-egy mondatesszenciát a szimpla tények mögé, merengjen rajtuk az olvasó, ahogyan ő is teszi. Mondjuk így: „Az író fél, hogy konfliktusba kerül a tömeggel, ha megőrzi egyénisége sajátságait a tömegízléssel szemben – és fél, hogy megsemmisül, ha feladja egyénisége sajátságait, elvegyül a tömeggel. Ebből a skizofrén konfliktusból nincsen kiút.” Nem lamentál tovább, ránk bízza a többit.

És mennyire időszerű! Figyeld csak, hogyan festi meg a kor liberálisait! „A »szabadság« ürügyével másznak, tüntetnek, ocsmányan rágalmaznak, mindent bekoszolnak és mindent bomlasztanak. Ugyanazok, mindig ugyanazok. A The New York Times, a rádiók és a televíziók »szakértői«. A különféle »szabadságvédő« egyesületek utcai tüntetői, szakállas, plakátokat hordozó csőcselék, […] A szabadságnak ez a perverz eltorzulása mindenütt.” Akár ma is írhatta volna.

Akkor is ír, ha sétál az utcán vagy fellép egy villamos peronjára. „Vezércikket fűz a cipőjébe reggel, regénytémákkal beretválkozik” – írta az újságíró Márairól egy kolléga, Bálint Jenő 1933 májusában A Reggel című lapban, egy vele készített interjú bevezetéseként. „Úgy áll készen az írásra a nap minden percében, minden porcikájában oly ideges remegéssel, mint versenyparipa startnál futásra.” Úgy tartotta, nem igaz, hogy az újságíró befejezte a munkáját, amikor megírta a cikket, eldobta a tollat, s megkönnyebbülten felsóhajt: mára elég. Mert a világban soha nincsen lapzárta, mint az újságoknál. A lap már megjelent, de a világ kitartóan megy tovább, s az igazi újságíró már figyel, neszel holnapra, keresi az anyagot. Újságot írni állapot, idegállapot. Egészséges ember ki tudja zárni a világot. Az újságíró soha.

Azért a zseni is ember. Márai elárulja, néha milyen nehezen állt neki az írásnak, mennyi sántikáló pótcselekvéssel, kifogással próbálta meg becsapni magát, halogatni a kikerülhetetlen munkát. Ismerős érzés. Elmerengve sokszor magam mellé képzelem az ünnepelt írót, amint majd egyszer odafönt együtt sóhajtozunk egy írógépbe fűzött üres papírlap fölött…