Igen, az alcímben foglalt tétel igaz korunk libernyákjaira. A „szabad szellemű” dekadencia olyan merészséggel, rettentő akusztikával és információs architektúrával reklámozza önmagát, hogy az ember hajlamos elhinni sejtetéseit, így lassacskán tényleg a vacak lesz a mérvadó. Ha azonban lemossuk róluk a púdert, a dögös hiphopbanda helyett frusztrált igazságharcosokat kapunk, akik intoleráns toleranciát hirdetnek. Elrettentő példaként álljon itt öt libernyákság.
A transzcendentalitás tagadása. „A bajok gyökerét ott találjuk meg, ahol és amikor ki merték mondani az Isten tagadását, s a bajok ott és akkor váltak zülléssé, az emberiség vesztébe rohanásává, ahol és amikor intézményesítették Isten tagadását.” (Koszorús Ferenc) Annak tudomásulvétele és tisztelete, hogy létezik egy „e világon túli”, akit sorsunk uraként és Teremtőként elfogadunk, nemcsak azt jelenti, hogy tudjuk: létezik élet a halál után és a mennyországot nem e Földön kell keresni vagy létrehozni, hanem azt is, hogy elfogadjuk: van valaki felettünk, akit követünk, akinek parancsát kötelező és örök érvényűnek tekintjük, aki meghatározza, mi a jó és a rossz – hogy az élet alapvetően egy alá-fölé rendeltségi viszonyt feltételez és tisztel. A liberalizmus az egyén szabadságeszményének nevében azonban elutasítja az ilyen típusú hierarchikus viszonyrendszereket. És a nálunk feljebbvaló szavának elutasításával elutasítja azt is, hogy rajtunk kívül bárki megmondhatja vagy bármilyen mérce (bölcsesség) tételezheti, mi a helyes és mi a helytelen. Ahogy azonban hit nélkül nincs megváltás, úgy tekintélytisztelet és igaz mércék nélkül sem létezhet rend, biztonság és boldogság.
Az egyenlőség abszolutizálása. A liberális alapfelfogás az individuális szabadságképből és a mindenség viszonylagossá tételéből kiindulva azt is állítja, hogy valamennyi értékkánon, kulturális-társadalmi magatartási minta egyenlő. Nem tehetünk különbséget semmi között, ugyanis az értékmentes semlegesség követelménye ezt állítja elénk. Hiszen a tekintély tiszteletét, a hierarchikus értékrendszereket megtagadtuk, akkor pedig mégis mi alapján mondhatja meg bárki is, hogy mi a jó és mi a rossz? A békesség oltárán feláldozzuk az igazságot, a (politikai) korrektségén pedig az őszinteséget – hiszen akkor is el kell fogadnunk a másik véleményét (akár a közjó rovására), ha morálisan egyébként nekünk van igazunk, mert minden helyzetben érzékenynek kell lennünk a másik helyzetére, szubjektív valójára. Az istenképtől fosztott egalitarianizmus bűne, hogy szekuláris jellegéből kifolyólag kizárja a Teremtés tudomásulvételét, ezáltal az ősbűn paradigmáját: az ember ugyanis pontosan „ősbűnös” természetéből fakadóan hibás, gyarló alkat. A különböző hibák, különböző gyarlóságok pedig természetes egyformátlanságokat és egyenlőtlenségeket szülnek, de ez így van jól, mert valójában ez a világ rendje. A liberálisokat éppen ez frusztrálja, mert szerintük nem ilyennek kellene lennie – ezért akár erőszakkal, akár társadalmi mérnökösködéssel, de saját képükre akarják formálni a világot.
