Súlyos csalódás Szlovákiában

Bugár Béla többszörös nemzetáruló, gátlástalan karrierista, hitvány haszonleső. (A szlovák választóit is becsapta, de ez most nem érdekes.) A kudarc oka elsősorban a felvidéki magyarok apátiája.

Fotó: MTI

Szégyen, ami február 29-én Szlovákiában történt. Tíz év után sem sikerült felvidéki nemzettársainknak a parlamenti képviseletet biztosítani északi szomszédunknál. Annak ellenére nem, hogy a hivatalos adatok szerint részarányuk az ország lakosságában a folyamatos sorvadás után is még mindig 8,5 százalék. Az egyetlen magyar választási párt, a Magyar Közösségi Összefogás viszont csupán 3,9 százalékot ért el, ami jócskán elmarad az ötszázalékos küszöbtől.

A szlovák–magyar vegyes párt, a Most–Híd (MH) pedig két százalékot ért el. Az eredmények értékelése céljából számításokat végeztem, amelynek részleteitől most megkímélem a kedves olvasót, csak a végeredményt közlöm. Csupán annyit előzetesen, hogy a 2011-es népszámlálási adatokból indultam ki, de figyelembe vettem két tényezőt: számos oknál fogva nem mindenki vallja magát magyarnak az összeírás során, másrészt kilenc év alatt tovább csökkent a létszámunk a Dunától északra.

A tényadatok: 112 500 szavazatot kapott a Magyar Közösségi Összefogás (MKÖ) és 59 ezret az MH. Az országos részvételi arány a választásokon 66 százalék volt. Mi következik ebből? Az összlakosság arányában a magyaroknak csupán harminc százaléka szavazott az MKÖ-re. Az MH választói közül legfeljebb a fele magyar nemzetiségű. Tehát a felvidéki magyaroknak mindössze hozzávetőlegesen 38 százaléka vette a fáradságot, hogy nemzetének sorskérdései ügyében négyévente egyszer elmenjen szavazni. Egy ilyen tragikus sorsú és jelenű közösség legalább nyolcvan-kilencven százalékának az urnákhoz kellett volna járulni február 29-én. Tovább feketíti a képet, hogy a magyar többségű járásokban mintegy 36 ezer szavazatot kapott a győztes szlovák párt, az OLaNO. Nem lehet tudni, közöttük hány magyar van, de ha ad absurdum mind nemzettársunk lenne, akkor is csak 48 százalékos részvételi arányt jelent.

Ha valaki mindezt csupán Bugár Béla nyakába varrná, helytelenül jár el. Bugár többszörös nemzetáruló, gátlástalan karrierista, hitvány haszonleső. (Szlovák választóit is becsapta, de ez minket nem érdekel.) A kudarc oka a felvidéki magyarok apátiája, reményvesztett befelé fordulása, a közügyektől való (tudatos) távolmaradása. Az elmúlt 75 év sorozatos csapásai, az állandó csalódások az elmúlt három évtizedben érthetővé teszik ezt a magatartást, de ez mégsem fogadható el. Nem elfogadható, ha magyarként akarnak élni az elcsatolt magyar területeken. Márpedig a közvélemény-kutatási adatok és személyes tapasztalatok alapján tudjuk, szeretnének magyarok maradni, de egyre kevesebbet tesznek ezért.

Hogy tisztán lássuk a helyzetet, érdemes számba venni, milyen csapásoknak és csalódásoknak volt kitéve az elmúlt háromnegyed évszázadban a csehszlovák utódállamba, majd a mai Szlovákiába kényszerített felvidéki magyar közösség. Csak a legfontosabbakat említem. Kollektív bűnösséggel sújtották őket a XX. század második világégése után, noha a tényleges háborús bűnösök száma köreikben legfeljebb néhány tucat lehetett. A Beneš-dekrétumok következtében kétszázezer magyart telepítettek ki a Felvidékről, minden magyar embert megfosztottak állampolgárságától, vagyonától, megélhetésétől, anyanyelvű oktatásától. Pár év múlva enyhült a sorsuk, de a dekrétumok érvényben maradtak.

Ami pedig a jelenlegi helyzetet illeti, példátlan módon az Európai Unió tagjaként Szlovákia megerősítette a jogfosztó Beneš-dekrétumokat, aljas módon megalázva felvidéki nemzettársainkat és arcul csapva az egész Kárpát-medencei magyarságot. És a mai Beneš-utódok jogtipró módon elveszik a (kényszerű) szlovák állampolgárságot azoktól, akik felveszik a magyart is. Ami pedig a csalódásokat illeti, a rendszerváltozás nem hozott érdemi változást. Az uniós tagság még kevésbé.

Brüsszelt (többrétű politikai megfontolások alapján) hidegen hagyja az őshonos nemzeti közösségek sorsa a tagállamokban, csak a migránsok érdeklik. Ami a megoldást jelentő autonómia kérdését illeti, objektív körülmények miatt, valamint geopolitikai okokból nem kap számottevő külső támogatást. (Minden ellenkező híreszteléssel szemben felvidéki honfitársaink is szeretnének személyi elvű, kulturális és területi autonómiát, illetve ezek kombinációját, csak nem mernek tenni érte, ezért nem is hangoztatják.)

A magyar kormány ebben a helyzetben arra helyezi a hangsúlyt, hogy hathatósan hozzájáruljon elszakított nemzetrészeink euró­pai szintű megélhetéséhez és jogbiztonságához. Mindehhez komoly pénzügyi erőforrásokat biztosít. A szülőföldön való megélhetést kölcsönös befektetésekkel, a gazdasági és kereskedelmi együttműködés elmélyítésével lehet elősegíteni. Ami pedig a jogbiztonságot illeti, ez a meglévő hazai kisebbségvédelmi és a kisebbségek nyelvhasználatát, kulturális életét, a közügyekben való részvételét biztosító – még ha oly gyenge is – törvények, valamint az aláírt nemzetközi szerződések és ajánlások (Európa Tanács) betartatását jelenti. Közben persze harcolni kell, harcolunk a jogkiterjesztésért is (autonómia) a lehetőségek határain belül, de hittel a jövőben. További biztató körülmény, hogy országunk alaptörvénye előírja: „Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért.”

Mi következik a fentiekből? Az, hogy 2020. március 1-jétől új fejezetnek kell kezdődnie a felvidéki magyarok életében. Véget kell vetni a megosztottságnak, a kishitűségnek és a félelemnek. Az elsővel kezdem, mert ez magával hozhatja a másik két görcs feloldását is. Évtizedek óta hangoztatom, hogy minden elcsatolt területen csak egy magyar párt legyen, amely persze választási párt is lehet. Lényeg, hogy együtt induljanak a választásokon. Előtte meg utána lehet sokszínűség, platformok, csoportérdekek érvényesítése. Választásokon azonban egy a csapat, egy a zászló. (Még a legközelebbi politikai bará­taimtól is kritikát kapok ezen konzekvens álláspontom miatt, de sajnos az élet engem igazol.) Szintén egyként kell fellépni a többségi politikai erővel szemben a nemzeti érdekek érvényesítéséért. Aztán az összefogás és bizonyos mértékű áldozatvállalás meghozza az eredményét. Ilyen helyzetben az anyaországnak nevezett mai Magyarország is egyre többet tud majd segíteni.

Végezetül szólnom kell még egy kötelességről, amely az elszakított nemzetrészek vállát terheli. A felvidéki magyarok kudarca kihat a többi Kárpát-medencei nemzetrészre is. Gyengíti őket, mert csökken a magyarság súlya, tekintélye a régióban. De igaz ez a felelősség a másik irányba is. Most valamennyi kárpátaljai, erdélyi, partiumi, bánsági és bácskai, drávaszögi, valamint Mura menti, továbbá úgynevezett őrvidéki magyarnak kötelessége, lehetőségeit figyelembe véve, segíteni felvidéki nemzettársainknak.

Mert egységben az erő. Élő és holt nagyjain­kat idézve: az erősek összefognak, a gyengék széthullanak, együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség, minden magyar felelős minden magyarért!

A szerző a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója