Ha a világ jelenlegi állapotát nézzük, joggal aggódhatunk. Minden problémára a katonai csapás tűnik a logikus válasznak. Iz­rael nyilvánosságra hozta a Hamász bizonyos belső dokumentumait, amelyekből az derül ki, hogy a három évvel ezelőtti terrortámadás-sorozat kitervelője abban bízott, hogy Izrael esetleg beveti nukleáris fegyvereit is Gáza ellen. Persze akkor ők meghalnak, no és rengeteg izraeli is erre a sorsra jut, de végre eljutnak a kenyértörésig, kiderül, micsoda gonosz agresszorok ezek az izrae­liek. A szóban forgó ideológus meghalt, neki már teljesen mindegy, de az atomfegyverek nem kerültek elő a háborúban. Ha egyáltalán léteznek. De ott van egy nagyon aggasztó, nagyon sötét agresszió, már-már halálvágy. Mert ez így nem élet, inkább lángoljon az egész város, omoljanak össze a házak, de így nem megy tovább. A furcsa benne az, hogy de, az élet így is megy tovább. Mindig van újabb nap és mindig van öröm akkor is, ha kívülről ez nem így tűnik. Gáza valóban pokoli hely, nincs biztonságos pillanata, állandóak a katonai csapások, mindenki gyászol valakit. A helyi lakosság pedig kivetítőket állított fel, hogy követni tudja a futball-vb eseményeit. Mert a labdarúgás varázslat, a sokat túlélt gázaiak pedig megtanultak így élni. Lehet, hogy jön a helikopter és mind meghalunk, de előtte még megnézzük az Anglia–Argentínát, okoskodik az egyszeri palesztin, aki nem a pokoli helyzetet figyeli, hanem a focit. 2010 májusának végén Törökországból indítottak aktivisták egy flottillát, hogy behajózzon a Gázai övezetbe, pontosan ugyanazzal a céllal, mint mostani utódaik. Azt a hajót is feltartóztatták az izraeliek, meghalt tíz aktivista, a híradók ezzel a sztorival voltak tele. A szervezők utólag sikeres akciónak értékelték a próbálkozást, hiszen rá tudták irányítani a figyelmet a problémára. Amikor rákérdeztek az újságírók, hogy várhatók-e újabb flottillák, a Hamász akkori egyik vezetője, Mahmúd az-Zahar kijelentette, lesznek, de a futball-vb után. Aztán máshogy alakultak a dolgok, a flottillák csak jóval később tértek vissza.

De arra is érdemes odafigyelni, hogy ami nekünk egy izgalmas futballmeccs, másoknak régi sebek feltépése. Anglia és Argentína két futballnagyhatalom. Egyben egy megdöbbentő és véres háború két résztvevője 1982-ből. Nagy-Britannia a háborúban nyert, mert nem fog lemondani a Falkland-szigetekről csak azért, mert ezt kéri Argentína. Az aprócska szigetek nem jelentenek gazdaságilag semmit, de stratégiailag nagyon fontosak a briteknek, amely teljesen visszahúzódott a világbirodalom eszméjétől, de azért megvédi, ami megmaradt a nemzetközösségből. Így aztán, mikor közeledett az elődöntő, az argentin külügyminiszter azért felvetette, nem kellene-e újra tárgyalni a Malvin-szigetekről. Így Jude Bellingham és Lionel Messi látszólag futballmezt visel, a valóságban egyenruhát. Nem fog gazdát cserélni a szeles déli Atlanti-óceánban található szigetcsoport, bárhogy is vitézkednek a csapatok az Egyesült Államokban, de azért legyünk vele tisztában, ez is háború.

Az idei nyarat így nem tudja mindenki pihenéssel tölteni, mert ezeket az egyébként valóban pihenésre és feltöltődésre való heteket is felhasználják az erre hajlandó erők a harcra. Elég csak a mi szegény, sokkal jobb sorsra érdemes Országgyűlésünket nézni, ahol szikrázik a levegő, amióta Magyar Péter szikráztatja. Nincsenek hétköznapok, nincsenek megszokott szabályok, csak folyamatos, kérlelhetetlen küzdelem az ellenséggel. Ne legyenek kétségeink, itt a kormány pontosan azt csinálja, mint odakünn a nagyvilágban az orosz hadsereg, a Hamász, Harry Kane vagy az Egyesült Államok: háborúskodik. Az ellenség pedig nem honfitárs vagy tisztelt, méltó ellenfél, akivel bizonyos dolgokban esetleg nem ért egyet. Ellenség, amelyet el kell pusztítani. Módszeresen, kifárasztva, minden csapást a legnagyobb erővel kivitelezve, ott, ahol a legjobban fáj. Mert ez a mostani korszellemnek megfelelő módszer, senki sem várja meg, míg a másik felveszi a vívóállást. Csakis a végeredmény számít. Aki pedig ezt figyeli – márpedig nagyon is figyeli mindenki –, az alig várja a szenzá­ciós és sose látott adok-kapokat onnan, ahol ez sosem történt meg. A mi háborúnk ott, a valaha volt Tisztelt Házban zajlik, ördögi intenzitással, a forró uborkaszezon idején. A lelkes, bosszúszomjas nép egy része azonnali és szigorú büntetéseket akar látni, akár lincselne is. Az emberek józanabb része pedig elhűlve nézi, mi lesz a mi háborúnknak a vége, hová vezet ez az egyelőre még virtuális, de borzasztóan szomorú cirkusz.

Majd aztán jön az ősz, lehűl az idő, vége a vébének és indulhatnak a tankok.