Louis és Jean-Marc összedugta a fejét a biztosítéktábla előtt, és kereste, hol a baj. Kinek kellett volna ellenőriznie a feszültséget, ki mulasztotta el a karbantartást. Melyik vezeték felel a nagyterem áramellátásáért. Mert bizony ott az a sok öltönyös ember, akik a belga fővárosban arra készülnek, hogy meghallgassák Belgium biztosjelöltjét, Didier Reynderst.
Csakhogy a teremben nincs áram, tehát nincs világítás, nincs tolmácsolás, nincs kivetítés, nincs hangosítás. Áramszünet, a legrosszabbkor. Abban az országban, ahol nincs kormány, az épp bírái előtt álló jelölt pedig ezt a lassan viccé váló testület külügyekért és védelemért felelős posztját hagyta el az Európai Bizottság egyik bársonyszékéért cserébe.
Reynders állócsillag, 1999 óta megszakítás nélkül miniszter, hat különböző kormányban volt pénzügyminiszter, vitte szövetségi szinten a külügyeket, a külgazdaságot, az uniós ügyeket, s a végén megkapta a védelmi tárcát is. Didier Reynderst úgy hallgatták meg, hogy vele kapcsolatban súlyos korrupciós vádakat fogalmaztak meg, amelyekre ő azt mondta, egyszerű rágalmak, szót se érdemes rájuk vesztegetni.
A biztosjelölt az igazságügyi területet kapná Ursula von der Leyen testületében, azaz ő irányítaná, mely tagországgal kapcsolatban veszik elő a szöges korbácsot s kinek az ügyeit kezelik vállrándítással. Reynders pedig visszahozza a régi tézist, miszerint a nyugati tagországok mindig jobban értenek mindenhez, mint az újonnan csatlakozott, keleti barbárok.
Egy belga biztosjelöltnek nem kell feddhetetlennek lennie, egy magyarnak, románnak, lengyelnek igen. Mindig, újra meg újra megkérdőjelezi a brüsszeli központ, hogy mi, a keleti végeken valóban demokratikusan elkötelezett népek vagyunk, belehelyezkedve az igazságosztó szerepébe. Brüsszel egy olyan belga biztos igazságérzetére, jogértelmezésére és személyes véleményére bízza a közép-európai térség, benne Magyarország demokráciájának megítélését, akinek saját tapasztalata gyakorlatilag nem lehet egy normálisan működő parlamenti demokráciáról.