A gázai háború idején sokan keresték a belső iránytűjüket, nem csak a Közel-Keleten. Zsidók, muszlimok és keresztények, arabok, európaiak, amerikaiak. Mi, magyarok is. Míg egyesek a holokausztra visszame­nően érveltek, mások a nakbára, a palesztinok elűzetésére utaltak vissza. Sok évtizedes, ha nem évszázados konfliktusról van szó. Ki keverte le az első pofont? Kinek a nemzeti léte forgott, forog veszélyben? Nemzeteken belül is összevesztek, összevesztünk ezeken. Olyan izraeli csúcsértelmiségiek mondtak ellent a zsidó állam haszbarájának, a külföldnek szánt országimázsának, mint a magyarul is olvasható író, Dávid Groszman vagy Avi Sláim történész, akik gázai népirtást emlegettek. De világosan kell látni: nem az övék a többségi vélemény Izraelben. A magyarországi közösségi média is telis-tele volt a legmegosztóbb hozzászólásokkal ebben a témában. Ismerősök és ismeretlenek estek egymásnak.

Nem bújhatunk ki a bőrünkből, európaiak vagyunk. Kultúrkörünk iránytűje azt mutatja: a béke jobb a háborúnál, a terrorizmusnak viszont minden formája elfogadhatatlan, akármilyen sérelmet írna is jóvá. A Mindenható mindannyiunkat önnön képére teremtett, és ha nem ismerjük fel a másikban embertársunkat, akkor egyszerre válunk egymásnak is a túszaivá, meg a helyzetnek is, amelybe manővereztük magunkat.