De van egy másik, rafináltabb csapásirány is: a fránya jogállamisági kritérium. Lényege: amennyiben egyes – egészen véletlenül gazdagabb – tagországok úgy gondolják, hogy nálunk például túl centralizált a politikai rendszer, Lengyelországban csorbul a bíróságok függetlensége, Romániában pedig túl nagy a korrupció, akkor ezt többségi álláspontként fogadtatják el, és visszatarthatnak a kifizetésekből. Ez egyrészt önkényesség – milyen alapon ítéli meg egyik vagy másik ország a harmadikat, a negyediket? –, másrészt az a felfogás az alapja, hogy Kelet jutalomból, már-már alamizsnaként kapja Nyugat euróit.
Ez nem igaz. Ez a kérdés az európai munkamegosztáshoz, az évszázadok alatt kialakult és a kommunizmus alatt megszilárdult egyenlőtlenségekhez, az 1990-es évek elejének privatizációjához vezet vissza.
Ahhoz, hogy annak idején megnyitottuk a piacunkat, ahhoz, hogy vagy bezárták a gyárainkat, vagy olyanokat nyitottak nálunk, ami óriási profitot termel nekik, mert a magyar munkás dolgozik annyira jól, mint a német vagy a belga, csak éppen jóval kevesebb pénzért. Adjunk ezért európai választ arra, kinek a pénze a hazánknak (is) juttatott uniós pénz: Európa pénze.
A jogállamisági kritériumról pedig elmondhatjuk: ha a Brüsszelben panaszkodó német alkancellár egyszer, ne adja isten, bajba kerül Budapesten, magyar rendőrségen és bíróságon keresi majd az igazát. Elvégre az idealista filozófusról is azt tartják, szükség törvényt bont: ha úgy jön ki a lépés, ő is elugrik a száguldó autó elől.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!