Ámokfutók

Jakab Péter év eleji elnökké választásával vált egyértelművé, hogy a Jobbik forgalommal szemben hajtott fel a politika sztrádájára.

Jakab Péter, a Jobbik elnöke félmillió munkanélkülit vizionált az Országgyűlésben Fotó: MTI/Kovács Tamás

Jakab Péter év eleji elnökké választásával vált egyértelművé, hogy a Jobbik forgalommal szemben hajtott fel a politika sztrádájára. Úgy tűnik azonban, hogy az egykori radikális párt az utóbbi hetekben még a fényszórót is leoltotta, és teljes gázra kapcsolt az ámokfutásban. A Bíró Lászlóval – aki az október 11-i, Borsod megyei időközi parlamenti választáson a baloldali pártok logója alatt tud csak indulni – kapcsolatban tett kijelentéseik még az értelem és tényszerűség szikráját is mellőzik. A laposföldhívők monológjait idézi például, hogy Jakabék azt akarják elhitetni a választókkal, hogy a bíróságtól kezdve a kormányon át a Fideszig és az NVB-ig mindenki felelős a Bíró László körüli, precedens nélküli fias­kóért, csak maga a Jobbik nem. A párt ezzel gyakorlatilag a szavazókat nézi hülyének, ám ez nem olyan meglepő annak fényében, hogy korábban az általános választójog megszüntetését is felvetették. Jakabék azonban nem számoltak azzal, hogy van a cinizmusnak és a nihilizmusnak egy olyan határa, amely még az ő oldalukon is vállalhatatlan. Néhány nap leforgása alatt így gyakorlatilag konszenzus alakult ki a baloldali értelmiségi holdudvar meghatározó képviselői között arról, hogy Bíró László elfogadhatatlan jelölt zsidózó és cigányozó kijelentései miatt. Tamás Gáspár Miklós filozófus például egyenesen otthon maradásra szólította fel a szerencsi ellenzéki szavazókat, de mások mellett élesen elhatárolódott a zsidókra tetűcsúszdásokként utaló egykori Magyar Gárda-tagtól Somogyi Zoltán, a Political Capital alapítója, Heisler András, a Mazsihisz elnöke, de hasonlóképpen bírálta az ügyet Hont András publicista is.

A Jobbik erkölcsi, eszmei válsága és nihilizmusa azonban Jakab elnökké választásánál korábbra datálódik, amely a párt régóta tartó bomlásának csak egy látványos válságtünete. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a pusztító folyamatot a sokat emlegetett néppártosodás vagy balra tolódás indította el. A politikában sokszor kell kompromisszumos megoldásokat találni, és az sem szerencsés, ha egy (nép)párt ideológiája öntöttvas merevségű. Ám egy 180 fokos eszmei fordulatot egy politikai közösség sem képes elviselni, hiszen minden pártot többé-kevésbé jól körülhatárolható elveket, értékrendet valló emberek alkotnak, a szavazóikról pedig ez talán még inkább elmondható. Köznapi hasonlattal élve a Menthos és a kóla vegyítése szemlélteti, hogy mi is ment végbe a radikális párt balra kormányzásával. Bár Vona Gábor képes volt késleltetni az összeomlást, ám hosszú távon a folyamat elkerülhetetlennek tűnt.

Ehhez még csak hasonló jelenség sem történt a rendszerváltás óta, ezért azt sem lehet látni tisztán, pontosan hogyan fejeződik be a Jobbik-saga, ám az már most világos, hogy a vég sem lesz dicsőséges. Bár az már most borítékolható, hogy a pártnak ebben a formában nincs jövője, aggasztó kérdés, hogy a magyar közélettel és közbeszéddel kapcsolatos konszenzusban mekkora kárt okoz az összeomlásuk.

Az utóbbi hónapokban végbemenő kontraszelekcióval tehetségtelen és „ejtőernyős” embereket helyeztek ugyanis pozícióba, míg az erős és népszerű képviselőiket kizárták vagy háttérbe szorították – a Jobbik szellemi holdudvarának teljes elsorvadásával így csak a kisgyermeki tagadás maradt a számukra. Azért is ódzkodnak az értelmes dialógustól, mert észérvek mentén, racionálisan folytatott vitában lelepleződne Jakabék üressége, a mondanivaló hiánya, és azonnal nyilvánvalóvá válna, hogy a király meztelen. Az apartmanépítés ellen éhségsztrájkkal tiltakozó alelnökükre talán néhány napig figyel a publikum, és az országgyű­lési képviselőjük is kiválthat átmeneti érdeklődést azzal, hogy szerinte Bíró nem általánosított a bűnözőkre a „Sztojkák” névvel való utalásával, ám ez a figyelem leginkább olyan döbbent kíváncsiság, amelyet sokkoló, besorolhatatlan jelenségek váltanak ki az emberekből.