Tologatás

Boris Johnson és Ursula von der Leyen úgy döntöttek, hogy nem zárják le a brexit tárgyalásait.

Az egyenlő versenyfeltételekkel kapcsolatos garanciák ellenére valószínű, hogy egyes területeken idővel más szabályozási, illetve jogalkalmazási gyakorlat alakul ki az EU, illetve a szigetország hatóságai között. Forrás: PIXABAY

Ismert jelenség az ünnepnapok előtt, hogy az emberek tódulnak a boltokba, alkalmasint túlzottan nagy mennyiségű élelmiszert halmoznak fel, mert egyetlen napig nem tudnak bevásárolni. Erre az aggodalomra országok is képesek. Nagy-Britanniában a kereskedők központi döntés alapján elkezdtek tartalékolni, hiszen nyakukon az év vége, de még inkább január elseje, a brexit konkrét időpontja, amikor végleg elválnak útjaik a közösségéitől. A megállapodás pedig nem született meg.

Pedig elvben a tegnapi nap lett volna az utolsó határidő, amikorra valamilyen döntést kellett volna hozni. Boris Johnson és Ursula von der Leyen a britek és az unió részéről pedig azt a döntést hozta meg, hogy nem hoznak semmiféle döntést, de nem zárják le a tárgyalásokat, és azt se mondják meg, mikor lesz végső határidő. Mert senki se tudja, miként lehetne a vaskarikát a rendelkezésre álló faanyagból összekovácsolni, s aki időt nyer, életet nyer.

Ha nem sikerül megállapodni december 31-ig, akkor új helyzet áll elő, és azt kezeljük, okoskodik az Európai Bizottság és az Egyesült Királyság, addig pedig hagyjuk lepörögni a napokat, és a háttérben folytatjuk a mérsékelt intenzitású tárgyalásokat. Ugyanis ez már nem életbevágó, a szakításról megszületett a döntés, a kérdés csak az, pontosan ki viszi a hűtőszekrényt és ki a tévét. Pótolható dolgok, még ha itt kicsit komolyabb is a tét egy-két háztartási tárgynál.

A csatornán innen és túl azonban nem tudja senki, pontosan mit is hoz majd a január elseje, megállnak-e a kamionok és a repülőgépek, kifutnak-e a halászhajók, eljutnak-e a másik termékei a boltok polcaira. Ezért előtérbe kerülnek a jól bevált, óvatosságra intő ösztönök, és mindenki elkezd betárazni a Brit-szigeten. Londoni politikusok pedig azt mondják, Brüsszel attól fél, hogy kiderül, az unión kívül sokkal jobban megy majd az Egyesült Királyságnak, mint a közösség részeként.

A valóságban ez egy óriási bukás, amelyet az unió talán soha nem hever ki, és szomorú látlelete a célt tévesztett közösségi irányításnak.

Mert látható, hogy igenis van szerepe a személyes fellépésnek és meg­győzésnek, lehet alternatív javaslatokat az asztalra tenni, küzdeni, hogy végül a mi érdekeink érvényesüljenek. Az Európai Bizottság is hihetetlen energiákat ölt bele abba, hogy Magyarország jogállamisága miatt félt, eljárásokat kezdeményez, egyengeti a migrációs csomag útját, de arra nem figyelt fel, hogy az egyik legerősebb tagja eltávolodik, majd bejelenti a különköltözést. Miután a hűtlen társ elkezdte kivinni a bútorokat a lakásból, csak akkor hívta fel az ügyvédet, arra hivatkozva, hogy azt se tudja, hol áll a feje.

Bizony, elképzelhető, hogy a britek számára sikeres lesz a különválás, s az is, hogy erre az EU nagyon ráfizet, mert az egység megtört, és soha nem lesz már olyan az új klub, mint a régi. Szomorú látni, de valóban az áll az unió érdekében, hogy a briteknek rosszul süljön el a távozás. Ha viszont távolabbról figyeljük az eseményeket, sok olyan hatalom van, amely az európai egységet fenyegetőnek tartja, és jobb neki egy ilyen összevissza kóválygó vitafórum, amely saját érdekeivel és céljaival sincs tisztában, mint egy határozottan politizáló közösség.

Az egészségügyi vészhelyzet idején egyszerűen nem engedheti meg magának a világ első számú nemzetek fölötti ernyőszervezete, hogy halogassa a szükséges döntések meghozatalát, gyerekesen abban bízva, hogy az új nap majd hoz valami megoldást, csak le kell hunyni a szemünket. Nem tologatni kell a döntéseket, hanem meghozni azokat, ha már félmilliárd ember él ebben a kísérleti közösségben.