Egységben, de okosan

A visegrádi országok harminc évvel ezelőtt hárman kezdték meg együttműködésüket – még létezett Csehszlovákia –, ma már négyen vannak, noha egyes tegnapi felvételek tanúsága szerint öt vezető állt sorban egymás mellett Krakkóban. Új tagot köszönthetünk? Nem, a közép-európai kormányfőket Charles Michel, az Európai Tanács belga elnöke egészítette ki. Kedves gesztus, hogy meghívták, kedves volt tőle is, hogy eljött, de alighanem azt érezhette, mint 1974-ben Losonczi Pál Richard Nixon amerikai elnök mellé ültetve Georges Pompidou temetésén: érti ugyan, mit keres itt, jó képet is igyekszik vágni hozzá, de ez a sztori most nagyon nem róla szól. Az érzés kölcsönös: az EU iránti, amúgy sem töretlen lelkesedésünk fittyedten ernyedt alá az utóbbi, vészterhes hónapokban. A brüsszeli vezetés, mintha csak Karinthy lapjairól lépett volna ki, úgy magyarázza a bizonyítványát: miért késlekedett az életmentő vakcinák engedélyezésével és – mint elhatározták – közös beszerzésé­vel. Olyan fejlett, de az unión kívüli országokhoz képest például, mint Nagy-Britannia vagy Izrael. Holott a koronavírus elleni oltóanyagok két értelemben is életmentők (lennének): nemcsak a kór halálos szövődményeitől védenek meg bennünket, hanem azt is lehetővé teszik, hogy életünk mihamarabb visszatérhessen a régi kerékvágásba.

Régebben a visegrádi országok azzal a kihívással küszködtek: hogyan tölthetnék meg minél több tartalommal az együttműködésüket? Ám az utóbbi bő öt évben az élet megoldotta ezt a problémát, tálcán kínálva a területeket, amelyeken a közép-európai országok egymásról vehettek példát, egymás hangját erősítették, és Brüsszelben is elfogadtatták: több mint hatvanmillió európai polgár képviselőjeként súlya van az álláspontjuknak. Az előző ilyen ügy a migráció volt: a négyek szembehelyezkedtek az EU bevándorlásbarát álláspontjával és a kudarcnak bizonyult kvótarendszerrel. Ezen keresztül, hónapról hónapra bizonyosodott be, hogy létezik a közös történelmünkben is gyökerező közép-európai mentalitás, ahogyan az is: Budapestnek, Pozsonynak, Prágának és Varsónak vannak a nyugat-európai magországokéitól gyökeresen eltérő érdekei is.

Az élet most a járványügyi védekezésben kínált a V4-eknek lehetőséget az összefogásra, a példaadásra és a brüsszelinél gyorsabb cselekvésre. Ahogyan hazánk önkénteseket küldött Szlovákiába az országos tesztelés lebonyolításának megsegítésére, most lélegeztetőgépeket Galántára. Nemcsak az eszközök, az ötletek is áramlanak, a példák pedig ragadósak. A Szputnyik V orosz vakcina – az EU-ban első – magyarországi engedélyezése a cseheknek is bogarat ültetett a fülébe, de Szlovákiában annyira terítéken van az ügy, hogy Pozsonyban ma döntés születhet erről a rossz járványügyi helyzet és a nyugati oltóanyagok hiánya miatt. A munkáltatók szövetsége is sürgeti ezt északi szomszédunknál. A lengyelek is hetek óta hangosan nehezményezik az akadozó nyugati szállításokat. Geopolitikailag egyébként semmi meglepő nincs abban, hogy a keleti (orosz, kínai) vakcinákra való nyitottság gondolata az EU keleti szomszédaival, Belarusszal és Ukrajnával határos regionális tömörülésben fogant meg.

Mindezeken túl a V4-ek rendelkeznek egy komoly szerkezeti előnnyel az EU egészéhez képest. Akármilyen is a széljárás a fővárosaikban, akármilyen fura szerzet irányítja is valamelyik tagországot – a citromdíj eddig alighanem a szlovák Vladimír Mečiaré –, a négyek nem állítják egymást politikai pellengérre, hanem ésszel szervezik magukat egységbe. Lehet, hogy ennyi a nagy titok: nem jogállamisági eljárásokat kell útjukra bocsátani, hanem lélegeztetőgépeket és vakcinaszállítmányokat.