Úgy hozta a sors, hogy történelmünk során túlzottan sok hősre volt szükségünk a nemzet túléléséhez. Önfeláldozásuk viszont nem volt hiábavaló, hiszen oly sok háborúskodás, balszerencse és viszály után mégis itt vagyunk. S bár hatalmas erőbevetéssel éltük túl a történelem megpróbáltatásait, viharait, de Vörösmartyval elmondhatjuk: megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán. A magyar hősök emlékünnepének már a több évtizedre visszatekintő léte is bizonyítja változatlan időszerűségét. Amikor Abele Ferenc vezérkari tiszt 1915-ben kezdeményezte, hogy minden községben, városban alakítsanak a világháborúban elesett katonák tiszteletére emlékművet, senki sem tudhatta, milyen iszonyú csapások várnak még a magyar nemzetre. Szimbolikus, hogy az alezredes az akkori miniszterelnökhöz, gróf Tisza Istvánhoz intézte levelét, hogy aztán 1917-ben törvényben rendeljék el: minden településnek méltó emlékművel kell megörökítenie mindazon lakóinak nevét, akik a hazáért életüket áldozták. Később aztán az 1924-es törvénycikk rendelkezett arról, hogy a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szentelje május utolsó vasárnapját.
Szimbolikus pedig azért volt, hogy éppen Tisza István miniszterelnöknek intézték a kezdeményező levelet, és az ő kormányzása idején született meg az első jogszabály, mivel nem sokkal később, 1918. október 31-én az őszirózsás forradalomnak nevezett puccs, lázadás idején ő volt az, aki hősi halált halt, amikor Károlyi Mihály köreiből ráküldték a könyörtelen gyilkosokat, akik családjának hölgytagjai előtt gyáván végeztek vele.
Ez a múlt. Ám ahogy lenni szokott velünk, a múltunk a jelenünk is egyben, mivel miként a mártír miniszterelnök személyes példaadása, hősi halála nem volt hiábavaló, a többi magyar hős emlékét is mindörökké szívünkben őrizzük. Ahogy Illyés Gyula írta Bartók című versében: olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige. Csak kereshetjük a szavakat most is, a jelenben, hogyan lehetne szavakba önteni azt a hősiességet, amellyel az egészségügyben dolgozók helytálltak az emberiség elleni világháborúként is leírható pandémia idején. Ők is hősök lettek, függetlenül attól, hogy nem a csatatéren kellett megvívniuk harcukat, hanem az intézmények, kórházak, rendelőintézetek falai között. De hősök azok is, akik bármilyen formában segítették a kíméletlen, gonosz ellenséggel, a Coviddal szembeni védekezést, akár adománnyal, akár karitatív, lelkiismeretes munkával, nagyobb odafigyeléssel, időt és fáradságot nem kímélve, kockára téve s nemegyszer feláldozva egészségüket, életüket.
