Úgy hozta a sors, hogy történelmünk során túlzottan sok hősre volt szükségünk a nemzet túléléséhez. Önfeláldozásuk viszont nem volt hiábavaló, hiszen oly sok háborúskodás, balszerencse és viszály után mégis itt vagyunk. S bár hatalmas erőbevetéssel éltük túl a történelem megpróbáltatásait, viharait, de Vörösmartyval elmondhatjuk: megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán. A magyar hősök emlékünnepének már a több évtizedre visszatekintő léte is bizonyítja változatlan időszerűségét. Amikor Abele Ferenc vezérkari tiszt 1915-ben kezdeményezte, hogy minden községben, városban alakítsanak a világháborúban elesett katonák tiszteletére emlékművet, senki sem tudhatta, milyen iszonyú csapások várnak még a magyar nemzetre. Szimbolikus, hogy az alezredes az akkori miniszterelnökhöz, gróf Tisza Istvánhoz intézte levelét, hogy aztán 1917-ben törvényben rendeljék el: minden településnek méltó emlékművel kell megörökítenie mindazon lakóinak nevét, akik a hazáért életüket áldozták. Később aztán az 1924-es törvénycikk rendelkezett arról, hogy a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szentelje május utolsó vasárnapját.
Az álgyermekvédő
Mindenki tudja, hogy Magyar Pétert önmagán kívül senki nem érdekli. Következésképpen magasról tesz a gyermekek jogaira.