Most mutasd meg, Biden!

Ido Avigal és Ahmad Rafat Mohammad Tanani neve legalább bekerült a hírekbe a mintegy kétszáz halotté közül. Öt-, illetve kétéves fiúkról van szó, a gyermek áldozat pedig mindennél megindítóbb a háborús veszteségek rangsorában. Az izraeli kissrác életét a Hamász rakétája oltotta ki, a palesztinét egy izraeli légicsapás. A második hetébe lépett már a sokadik izraeli–palesztin konfliktus, a világ az erőszak leállítását sürgeti. A tűzszünet a reális cél, a megbékélés nem az, mert nem állnak fent a feltételei, inkább az elmúlt évek viszonylagos nyugalma számított kegyelmi állapotnak a Szentföldön. A rendezetlen történelmi vitákkal és területi igényekkel terhelt közel-keleti politika olyan, mint egy kezeletlen tályog, amely a szokásos aszimmetrikus háborúban fakadt fel. A katonailag és államilag erős Izrael áll szemben palesztin terroristákkal, akiket ugyanakkor a népük támogat, az államiság embrionális szintjén létező hivatalos palesztin vezetés pedig védelmez. Egy Hamász-parancsnokot mégsem lehet az ENSZ tanácstermébe ültetni.

A diplomáciai helyzet több mint bonyolult. Az amerikai kormányt – Egyiptom mellett talán az egyetlen külső szereplőt, amelynek érdemi hatása lehet – szorítja az idő. Ha a palesztin halottak száma tovább nő, az Egyesült Államokat egyre nagyobb nyomás alá helyezik arab-muszlim szövetségesei, hogy szorítsa önmérsékletre Izraelt. Ezt Biden elnök nem szívesen várná be, mert sérti a stratégiai érdekeit és gyengítheti az amerikai–izraeli viszonyt, ami a Trump részéről Netanjahunak négy éven át feltétel nélkül megadott támogatás után több mint kellemetlen lenne. Volt pedig már rá példa, hogy Washington szinte a lehetetlent érte el Izraelnél. Harminc évvel ezelőtt az idősebb Bush elnök telefonon, olyan diplomáciai nagyágyúk, mint Eagleburger és Wolfowitz pedig a helyszínen győzték meg Samír miniszterelnököt, hogy ne torolja meg az iraki Scud rakétákat, mert az alapjai­ban sértené az öbölháború érdekeit. (A Scud olyan volt, mint ma a palesztinoknál a sufnirakétának és a szegény ember hosszú botjának is nevezett Kasszám: ritkán talál, de akkor nagyot üt.)

Mindehhez képest Washingtonból egy veterán amerikai külügyesek részéről is pehelysúlyúnak tartott küldöttet menesztettek a Közel-Keletre. Amerikából jött, mestersége címere a diplomatatáska, de kérdés, mit ér el vele. A Biden-gépezet egy új izraeli nagykövet jelöléséig sem jutott el, és az egész apparátus általában is lassan áll fel. A jelöléseket jóváhagyó demokrata többségű szenátus még februárban is a Fehér Házból már kiköltözött Trump csuklóztatásával volt elfoglalva. Nincs meg az a bizalmi szint Biden és Netanjahu között, ami Trump és utóbbi között megvolt. Lehet, hogy soha nem is lesz. Mindenesetre a mostani az első olyan világpolitikai konfliktus, amelyben a Biden-adminisztráció megmutathatná, tenni is tud, nemcsak az észt osztani. És annak is a tesztje, hogy nem volt-e hiba az amerikai külpolitika fókuszából hátrébb sorolni a Közel-Keletet, miközben a kiújult viszálynak és a júniusi iráni elnökválasztásnak is beláthatatlanok a következményei. „A gyors döntéshozatal nem Biden úr stílusa” – írja a baráti The New York Times egy szkeptikus fehér házi riportban.

Ha valaki erre csak legyint – sosem volt béke az olajfák alatt! –, az ne tegye. A viszály már a spájzban van, pontosabban a Mariahilferstrassén, ahonnan anno a Gorenjét hoztuk. Bécs ismert utcájáról a minap eltanácsolták (!) a zsidókat, hogy ne legyenek az Izrael- és zsidóellenes tüntetésen a bevándorlók céltáblái. Német és francia városokban is rossz a helyzet. A globalizált világ házhoz hozta a Közel-Keletet.

A borítóképen: Joe Biden a washingtoni Fehér Ház Roosevelt-termében 2021. május 13-án.

Fotó: MTI/AP/Evan Vucci