Szembeszállni, pörölni a korszellemmel már régen sem volt életbiztosítás. Szókratésszel kiitatták a bürökpoharat, Platónt rabszolgaként árulták a piacon, Giordano Bruno és Galilei is megszenvedték a maguk korát. Ma viszont már civilizált világban élünk, és liberális korszellemünk egyik középpontja a ködös Albion, ahol még a nagy inkvizítorral való beszélgetés is olyan, akár a királynővel elköltött ötórai tea.
Vagy mégsem. Szijjártó Péter a BBC-nek, a globális média zászlóshajójának adott izzasztó interjúja iskolapéldája annak a meg nem értésnek, amellyel a Nyugat főárama viseltetik a kelet-közép-európai államok, különösen hazánk és Lengyelország politikája iránt. Az csak a felszín, hogy a brit médiában – akár az amerikaiban – rámenősebb a riporteri stílus, mint nálunk, beleértve az ellenzékkel szimpatizáló médiáét. A lényeg az alapfeltevés, amelyet velősen talán így lehet összefoglalni: Mit szívóztok ti a nálatok fontosabb országokkal? Minek hoztok abban a végvári – noha külsőre egész pofás – parlamentetekben mindenféle kőkorszaki törvényeket? Nem értitek, gyerekek, hogy nem lesz így zsebpénz? Pedig az EU fizet is, csak hátráljatok már meg!
Szijjártó kihallgatója, Stephen Sackur nemes egyszerűséggel kijelentette: „az önök népszavazása nem jelent semmit” (vajon a brexitreferendumról is ugyanezt mondta?), és azon lovagolt, hogy ha egyszer Magyarország belépett „egy klubba”, akkor hogyan nem képes betartani annak a szabályait? A népkaraktert tekintve érthető, ha egy angolnak egy klub, a krikett vagy egy agárverseny képére van szüksége ahhoz, hogy fel tudjon állítani egy elemi metaforát. Ám érveléstechnikailag ez annyit ér, mintha a szomszéd átszólna: „Mit vitatkozik maga a feleségével? Nem maga fogadott neki örök hűséget? Még alá is írta, én voltam a tanú!”
Nem vagyunk Szókratészek és Platónok, a médiában vívjuk – aktuálpolitikai – csatáinkat. De nem mindegy, hogyan. Szijjártó interjúja még mindig jobb hangulatban telt el, mint Varga Judit tavalyi BBC-kihallgatása, és nem mellesleg, a magyar minisztereknél mindkét esetben jóval idősebb riporterek kora még fel is erősítette a „szerepjátékot”, amelyben a másik félnek kérdések helyett vádakra kell felelnie. Ez így nem vita. Nem normális vitahelyzet az sem, ha a partner nem tágít attól, hogy egy harmadik félnek (Brüsszelnek) eleve igaza van, és nekünk kell az ő szabályaihoz igazodnunk. Holott valójában épp ezekről a szabályokról vitatkozunk, mert – akárcsak a házasságban, sőt jó házasságban! – egy politikai közösségen és intézményrendszeren belül is vannak viták, sőt konfliktusok is. Például azért, mert mást gondolunk a migrációról, a nemzetről vagy a családról – amihez jogunk van.
