Hogy milyen volt az olimpia? Rosszabbra számítottam, helyesebben rosszabbra készültem fel. Ez az őszinte válasz. Minden tekintetben. A körülményeket és a magyar szereplést tekintve egyaránt.
Kezdjük előbbivel! Veszély-, sőt vészhelyzet van Tokióban. Előzetesen ezzel riogattak minden Japánba készülő külföldit, legyen bár sportoló, hivatalos csapattag vagy újságíró. Egy frászt van vészhelyzet. Meleg, fülledt, tikkasztó nyár, igen, az van. Meg politikai helyzet. Ami persze a választásokhoz közeledve – mi is megtanulhattuk a demokrácia immár három évtizedében – veszélyes is tud lenni. A Covid miatt Japánban sokkal enyhébb korlátozások vannak érvényben jelenleg, mint nálunk a télen. Tartanak koncerteket, nyitva vannak az éttermek, szabadon jár-kel mindenki a városban, csupán a vendéglátó egységek nem mérhetnek alkoholt – a boltokban persze az is kapható –, és maszkot kell viselni mindenütt, aminek a fegyelmezett japánok, olykor láthatóan vonakodva, de eleget tesznek. Az utolsó két napon már érezhetően lazult a fegyelem az olimpián is – nem csak a magyar–spanyol vízilabda-bronzmérkőzésre, a csapatsportágakban az összes helyosztóra engedtek be sportolókat és nagyobb számban újságírókat. Ezzel az erővel nyugodtan jöhettek volna nézők is, de az ellenzék lázított a „szuperfertőző” olimpia ellen, ezért a kormány nem tehetett más, bizonyítania kellett a népnek, helyesebben a népszerűséget szondázó médiumoknak, hogy az emberek megóvása érdekében milyen felelős megelőzési korlátozásokat dolgozott ki és vezetett be. Így működik napjainkban a demokrácia. Fittyet hánynak arra, hogy 2020-ban kevesebben haltak meg Japánban – nem a Covidtól, hanem összesen –, mint 2019-ben. Nem az egészségügyi vészhelyzet, hanem a japán belpolitikai csatározás zárta buborékba a XXXII. nyári játékokat. Kész szerencse, hogy az őrület nem eszkalálódott, kikényszerítve a játékok törlését.
Évek múltán persze lábjegyzet lesz csupán, hogy a tokiói olimpiát a világjárvány idején, nézők kizárásával, buborékban rendezték meg. Az olimpia történetét szerencsére még mindig a sportolók, a hősök írják, nem pedig a politikusok.
Ebben a nemes küzdelemben Magyarország ismét megállta a helyét. Hazánk hat arany-, hét ezüst- és hét bronzéremmel a tizenötödik helyen végzett a nemzetek rangsorában. Olyan tehetős, egyúttal gazdag sportmúlttal büszkélkedő országokat utasítva maga mögé, mint a Koreai Köztársaság, Spanyolország, Svédország. A környező országok kivétel nélkül mögöttünk végeztek, Lengyelország és Csehország négy-négy arannyal, Szerbia, Horvátország és Szlovénia három-hárommal, Ukrajnának, Romániának és Szlovákiának pedig be kellett érnie egy-egy aranyéremmel.
Mondhatjuk persze, Magyarország is visszaesett, hiszen Rio de Janeiróban még nyolc aranyat szerzett, csakhogy akkor összesen tizenöt érem jutott, ráadásul Hosszú Katinka és Kozák Danuta egymaga három-három aranyat gyűjtött. A tokiói mérleg sokkal kiegyensúlyozottabb, szélesebb alapokon nyugszik, aranyat négy (vívás, úszás, kajak-kenu, birkózás), érmet pedig további öt sportágban (cselgáncs, vitorlázás, öttusa, vízilabda, karate) szereztünk, és két labdás csapatunk is felfért a dobogóra.
A magyar sportot továbbra is hajtja a hagyomány és a tisztelet, az olimpia a sport iránt kevésbé érdeklődőket is magával ragadta. Előcsalja jobbik énünket, ilyenkor pontosan tudjuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Összeköt bennünket a jelenben és generációkon átívelően. Az olimpia bennünk él és mi ő benne. Ha bíráljuk is, ami körülveszi, ami táplálja, nem is kérdés, sokkal többet hoz, mint amennyit visz.
Tokió megannyi kételyt ébresztett. Végül azonban maradt a bizonyosság.
(Borítókép forrása: Tumbász Hédi/Nemzeti Sport)