„Azóta csuda hecc volt! Nem tudom emlitettem-e már, hoty van esz a róla elnevezett Kapitány aki mindég kavarja. Hát nem fogja hinni! Mostanmegint benne volt! És megint hátulról mejbe! Mert annak olyan csavaros az esze (a fejibe), hoty nincs az a propeller, aki annyi menetü, fordulaszámilag.” Hetek, hónapok óta Fülig Jimmy örökbecsű kérdése jut eszembe a baloldalról: „Kavarja vagy nem kavarja?” Az ember hajlamos jobbnak, okosabbnak gondolni még a magyarországi ellenzéket is, mert hát mégis, ők is magyarok, nem lehet, hogy a mi szeretett hazánknak ennyire béna és semmirekellő ellenzéke legyen! (Márki-Zay vajon felteszi-e a kérdést: Milyen ország az, ahol én lehetek a miniszterelnök-jelölt?)
Tanakodtunk tehát, próbáltuk megfejteni ezt a teszetoszaságot, ezt a csendet, ami az előválasztásnak nevezett bohózat óta jellemzi őket, s néha már azt gondoltuk, ezek valami nagy dologra készülnek, valami irtózatosan mérgező kotyvalékot főznek a kampányuk boszorkányháján. De úgy tűnik, a hazai baloldal annyira abszurd, hogy Rejtő Jenő legvadabb fantáziáját is túlszárnyalja. A hallgatás nem a bölcsesség és a türelem csendje, hanem a tehetetlen dermedtségé. Aki meg beszél közülük, az jobban tenné, ha hallgatna. Jelesül az ő kapitányuk, Márki-Zay Péter, aki a nap huszonnégy órájában csak mondja és mondja, és ahányszor megszólal, annyi százalékot veszít a baloldal. Hogyan lehetséges, hogy a magukat baloldalinak nevező pártok, a DK-tól az MSZP-ig, s persze az elgyurcsányosodott Jobbikig hagyják, hogy helyettük és a nevükben ez a politikai mászolygó napról napra támadjon mindent, ami az embereknek jó? Nem az elitnek, hanem leginkább a kisembereknek, a munkásoknak, az alsó- és középosztálybelieknek, pont azoknak, akikért – legalábbis elméletileg – minden baloldali pártnak harcolni kellene? Micsoda kampányfogás a rezsicsökkentést támadni, megígérni a megszüntetését, micsoda esztelenség a minimálbér ellen szónokolni, a benzinár befagyasztása ellen felszólalni?
Ha már a velük szövetségbe forrt sajtó is cikinek találja őket, akkor tényleg nagy a baj. Ezt a bajt mutatják a legfrissebb kutatások is, és ez azt jelzi: a magyar emberek nem hülyék. Mert látják, hallják, hogy ezek, ha hatalomra kerülnének, elvennének tőlük mindent, amit eddig kaptak, már persze, ha meg tudnának egyezni abban, hogy mit is csináljanak, ha kormányra kerülnének. Velük szemben pedig ott egy kormány, amelyik cselekszik, amelyik bért emel még a legkiszolgáltatottabbaknak, a közmunkásoknak is, adót csökkent, nyugdíjat emel, visszaadja a 13. havi nyugdíjat, az idén befizetett adót, világszinten is egyedülálló módon támogatja a családokat, s mindezt a soha nem látott világjárvány idején. S persze lehet a védekezést is támadni, de az biztos, hogy nálunk amiatt senki nem halt meg, mert nem jutott neki lélegeztetőgép, ápoló, gyógyszer, vagy nem jutott neki vakcina. Így aztán ha a választópolgár józanul végignézi a kínálatot, naná, hogy egyre többen akarják, hogy ez a kormány maradjon. Olyanok ezek, mint a hétfejű, vörös sárkány, amelyiknek mindegyik feje másfelé szeretne menni, s királyfik sem kellenek a sárkány legyőzéséhez, mert tüzet okádva önmagukat pusztítják el.
Mindent elmond róluk az a kép, amikor Emmanuel Macron fogadta őket a francia nagykövetségen, abban a félreeső sufniban, ahol nemhogy a magyar nemzet zászlaja, de egy pohár víz, egy csésze kávé sem volt előttük. Önérzetes magyar politikus ilyen helyzetben feláll, és rácsapja az ajtót bármelyik állam képviselőjére. Macron mondta Orbán Viktorról, hogy politikai ellenfél, de európai partner. Ezek pedig ugyan politikai szövetségesek, de nem partnerek. Ezek szolgák, önálló gondolat és akarat nélküli szolgái bárkinek, aki elég pénzt ad nekik a kampányra. A magyar nép viszont nem szereti, ha szolgák akarják vezetni.
Borítókép: Márki-Zay Péter, Karácsony Gergely, Dobrev Klára, Jakab Péter és Fekete-Győr András (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
