Jól emlékszem a tizenhét évvel ezelőtti napra, arra az ominózus december 5-ére. Mi, bácskai magyarok nagy-nagy lelkesedéssel és vérmes reményekkel vártuk. Büszkék voltunk. Végre, annyi idő után, kisebbségi sorsban bár, ám a nemzet egészéhez való tartozást, a hazatalálás vágyát reméltük beteljesülni. Olyannyira biztosak voltunk a sikerben, hogy Magyarkanizsán rendkívüli hálaadó misét szerveztünk este tíz órára. A katolikus templom előtt gyülekezve, szakadó hóesésben álltunk vagy ötvenen a kandeláberek sárga fényében, amikor ütött a döbbenet órája: megérkeztek az első hírek a kudarcos eredményről. Az esperes úr zavartan forgatta kezében a templomkulcsot, és nagyon szelíden annyit mondott, elég lesz immáron itt kint az utcán elmondanunk egy közös miatyánkot. Míg az ima szólt, egy tanárnő hangosan sírt. Aztán csak elkullogtunk, mint a vedlett bordájú, oldalba rúgott kóbor kutyák. Éjfélkor megcsörrent a telefon. Budapesti öreg szobrász barátom hívott. Feldúlt hangon magyarázott valamit, a zokogásától csak annyit értettem, a bocsánatomat szeretné kérni. A legkeményebb férfi, akit valaha ismertem, aki 1956-os forradalmárként tizenhat év börtönt lehúzott, kisgyerekként sírt, és egyre csak a megbocsátásomért esedezett, hiába próbáltam nyugtatni. Aznap éjjel sokan forgolódtunk álmatlanul. És utána még sokszor feltettük magunknak meg egymásnak is a kérdést: vajon miként fordulhatott elő ez a gyalázat? Tudják, mi fájt legjobban? Másnap reggel a munkahelyemen a szerb kollégáim tekintete. Nem azoké, akik kárörvendő mosollyal, mi több, hangosan évődve jókat röhögtek a kárunkra. Hanem azoké a szerbeké, akiknek a szemében a kajánság helyett a szánalom ült. A felismerésé, hogy mi, magyarok éppenséggel csak ennyik, csak ilyenek vagyunk. Azt nem lehet elfelejteni.
A 2010-ben hatalomra kerülő Orbán-kormánynak köszönet jár, amiért a legelső feladatuknak tekintették, hogy a nemzet önbecsülésén esett csorbát kiköszörüljék. Másfél évtized alatt 1,1 milliónyi magyar igényelte a kettős állampolgárságot. Ezért hálás minden határon túl élő honfitársunk Versectől Ógyallán át Gyimesközéplokig, szerte a Kárpát-medencében. Gyógyulnak a sebek. A nemzet egysége immáron megbonthatatlan.
Ellenben az továbbra is zavar, pontosabban felháborítónak és igazságtalannak tartom, hogy akik viszont tizenhét évvel ezelőtt tevékenyen románoztak, szerbeztek meg ukránoztak, mind a mai napig ugyanezt a becstelen narratívát erőltetik. Ők vajon mikor kérnek bocsánatot a szabadkai, ungvári vagy kolozsvári magyaroktól, akiknek ősei nemritkán rakásra pusztultak, évszázadokon át a vérüket adták azért, hogy ma egy balliberális szavazópolgár finnyásan eltartott kisujjal bólogathasson annak a hódmezővásárhelyi prófétának, akinek fogalma sincs, tulajdonképpen mennyi magyar is él most a nagyvilágban? Migránsként kezeli, jöttmentként emlegeti a határon túliakat, mi több, beállt Gyurcsány Ferenc mögé, és a szavazópolgárok legalantasabb emberi ösztöneire játszik – az irigységre, önzésre, szűkkeblűségre –, amikor azzal fenyegetőzik, hogy ha kormányra segítik, a külhoni magyarok alkotmányos jogait is menten megvonná. Az a tudat az igazán megalázó, hogy ma Magyarországon politikai tőkét lehet kovácsolni a külhoni magyarok elleni uszításból. Ez a legundorítóbb a magyar baloldali-liberális hozzáállásban: mindmáig azok papolnak toleranciáról, befogadásról, a másság tiszteletéről, akik bármiféle nemzet és mindenfajta kisebbség iránt rögvest megértőnek tűnnek, egyedül a saját nemzetük iránt nem éreznek semmit. Sem határon belül, sem határon kívül.
Borítókép: Márki-Zay Péter (Fotó: Ripost/Máté Krisztián)
