Esmin Green halála bejárta a világot. Leesett a várótermi székről egy brooklyni kórházban, egy órán át a földön feküdt, ezalatt a biztonsági őr is vetett rá egy futó pillantást, de mire megérkeztek az ápolók, meghalt. Mindezt megfigyelőkamera rögzítette. Megállapították: a nő betegnaplóját meghamisították utólag, hogy mentsék a bőrüket. A kórházat fenntartó nonprofit szervezet félmillió New York-i szegénynek biztosít egészségügyi szolgáltatásokat. Reszlit a kispénzűeknek, a lecsúszottaknak, a munkanélkülieknek, a krónikus betegeknek, a feketéknek. Azoknak, akiknek a magánegészségügy elérhetetlen, mert megfizethetetlen. A Jamaicából érkezett Greennek is az volt.
Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester – hiszen közjogi értelemben továbbra is ez a tisztsége – 2018-as szavai szerint az egészségügy privatizációjának a híve. – Meg vagyok győződve róla, hogy ezen az állapoton csak egy drasztikus magánosítás segíthet. A szolgáltatók igenis legyenek magánszolgáltatók – kínálta a megoldást. Szép szavak ezek. „Az állam rossz tulajdonos” – mennyit hallottuk ezt annak idején a Milton Friedman-epigon Tardos Mártontól és a többi SZDSZ-közgazdásztól, mígnem egyszer csak ott virítottak az embereik az egészségpolitikában. Néhai Molnár Lajos és Horváth Ágnes az ország legnépszerűtlenebb politikusai lettek: ehhez azért az őszödi beszéd utáni Gyurcsány-kormányban férfimunka kellett. Holland modell, vizitdíj – megsárgult újságlapok őrzik remek elképzeléseiket.
Mindannyian csúcsszintű ellátást érdemelnénk. Kórházba menni – a szülés kivételével – senki sem szeret, ám ha már elkerülhetetlen, Brinkmann professzor operáljon, egyágyas lakosztályunk a Fekete-erdőre nézzen, és Claudia Schiffer ikernővére cserélje az ágyneműt. De tisztában vagyunk azzal, hogy ez a színvonal csak azon keveseknek elérhető, akik meg tudják fizetni, az állam pedig nem képes rá, hogy tömegeknek biztosítsa. Persze, kedvezménykuponnal például nem is megfizethetetlen egy-egy menedzserszűrés, amikor egy óra leforgása alatt három orvos is kezelésbe vesz, de ez inkább a kivétel, olyan, mint amikor taxiba ugrunk a busz helyett. Nem ördögtől való a magánegészségügy – nőgyógyászhoz, fogorvoshoz sokan régóta privátban járnak –, de azért ügyeljünk a megfelelő arányokra. Érdemes felhívni az Európa-párti Márki-Zay figyelmét arra is, hogy a Magyar Orvosi Kamara európai körképe szerint „a közösségi és magánegészségügy merev, a beteg- és az orvosi oldalt egyaránt érintő, szigorú kettéválasztása a vizsgált országok egyikében sem található”. Az állam az egészségügyben játszott szerepének fontosságára pedig a koronavírus-járvány az egész világon felhívta a figyelmet. Ezzel együtt olyan összetett és sziszifuszi ellátórendszerről van szó, amelyen – mint minden emberi tevékenységen – mindig van mit javítani. A nagymama pacemakerét beültető Kudász professzort ujjongva éltető páciensről ugyan hallottak már a városmajori szívklinikán, olyan betegről azonban még nem, aki elkiáltotta volna magát: Imádom az egészségügyi rendszert!
Esmin Greenét lehet elszigetelt esetnek mondani, de – saját tapasztalat – az átlagember se legyen soha beteg egy olyan országban, ahol a magánegészségügy az úr. Márki-Zay is szeretné a kampánypénzei között tudni azt az összeget, amellyel egy krónikus betegség három év külföldi tartózkodásunk alatt megterhelte a családi kasszát; még Bige milliói mellett sem törpülne el túlságosan. A képzelt miniszterelnök az egészségpolitikában a liberális-globalista önkioldót nyomta meg magán – a keresztény, a nagycsaládos és a lokálpatrióta gombot más alkalmakra tartogatta.
Borítókép: Márki-Zay Péter (Fotó: MTI/Ujvári Sándor)
