Kezdjük két idézettel! „Orbán nagy választási győzelme egy parlamenti demokráciában szokatlanul nagy felhatalmazást ad a számára… Ha azonban a demokratikus intézmények meggyengítésére törekszik, pusztán csak ismét páriává lesz a nyugati fővárosokban”; illetve „»Orbán lépései« megrökönyödést váltottak ki az Európai Unióban, amelynek Magyarország a tagja, de egyfajta szenzációvá is tették Orbánt a konzervatív amerikai politikai körökben”. Mi a fő különbség a két idézet között? Röpke tizenkét év. Az első a The Washington Postban jelent meg 2010 nyarán, röviddel a Fidesz kormányra jutása után, aláíratlan szerkesztőségi cikként, amelyben bizonyos körök üzenni akartak Budapestre. A cikk leplezetlenül érzékeltette az erőviszonyokat, és a zsarolási szándék is nyilvánvaló volt: úgy ítélte el a magyar médiatörvényt, hogy az Országgyűlés még nem fogadta el azt. A második idézet Shane Goldmacher a The New York Timesban pár hete megjelent cikkéből való. Ebben a szerző ezúttal azzal csinál aranyat, hogy levonja a következtetést: Orbán Viktor nemcsak bírja Donald Trump támogatását az áprilisi választások előtt – aki 2019-ben fogadta a Fehér Házban (ennyire volt Orbán „pária” Washingtonban) –, hanem az elmúlt tizenkét évben kidolgozott magyar modell állandó vonatkoztatási pont lett nemcsak az amerikai jobboldalon, de Európában is.
Hosszú felsorolás következik: Tucker Carlson amerikai médiasztár hamarosan magyarul is látható dokumentumfilmje a határvédelmet emeli ki, de a magyar családpolitika eredményeit visszaigazoló demográfiai csúcsra Mike Pence, Trump alelnöke is eljött. Itt járt Jeff Sessions, Trump minisztere, a jövő héten pedig az egyik legérdekesebb fiatal véleményvezér, Will Witt érkezik Budapestre. Járt nálunk Rod Dreher keresztény író is – könyvét a The New York Times nevezte az előző évtized legfontosabb vallási kötetének –, majd amerikaiként irigyelte Magyarországot, ahol még megmaradt a világ természetes rendje. A keresztény meggyőződésűeket kiszorítja ugyanis Amerikában a genderideológia a nyilvánosságból, sőt a közoktatásból és a nagyvállalatokból is.
Most pedig az amerikai – és a nemzetközi – konzervatívok legnagyobb seregszemléjét sikerült elhozni hazánkba. Ez a magyar modell elismerését is jelenti majd a választások előtti héten. Még Trump elnöksége idején szó volt róla, hogy a CPAC Európában elsőként Magyarországon tarthat konferenciát, de a koronavírus-járvány két évig akadályozta ezt. Abban, hogy most megvalósulhat, sok munka rejlik: a magyar vezetés kiállása a nemzeti szuverenitás mellett és a bevándorlás ellen, illetve a konzervatív családpolitika mellett, a genderideológia ellen. Kevesek mondhatják el ma magukról a fejlett világban, hogy ilyen tartósan és ilyen karakteresen tudják képviselni a politikájukat. A tizenkét év maratoni távnak számít ma, és a karakterességgel is akadtak gondok. A német (holland, skandináv) kereszténydemokrácia feloldódott a balliberalizmusban, az olasz szétszóródott, a francia meg elpárolgott, mint a parfüm, ha nem tekerik rá vissza a kupakot.
A magyar modell reakciót, ellenérzést, elkeseredett dühöt, hiteltelenítő szándékot is kivált – elég csak beleolvasni a fősodorbeli nyugati sajtóba. Féltik az otthoni status quót, attól, hogy a magyar jobboldal náluk is bátorítólag hat. De olyat még a liberális potencianövelőn élő nyugati publicisták sem írnak, hogy Gyurcsány Ferenc, Dobrev Klára vagy Márki-Zay Péter bármiben is példát mutatott volna nyugati elvbarátaiknak. Importideológiájukkal olyanok, mint munkahelyi brigád a karaokebárban: éneklik a Halleluját, és a refrénnél már elhiszik, hogy ők Leonard Cohen.
Borítókép: Tucker Carlson (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
