A jogállamisági hajcihő legszórakoztatóbb fejezete, amikor mindenféle emberek, teljesen tudatlan külföldiek és rájuk pulzáló itthoni barátaik felváltva sikoltoznak, hogy nem kapunk pénzt, a Magyarország nevű entitás éhen hal, mert megsérti a jogállamiság szabályrendszerét.

Nekem azért tetszik ez a nézet, mert tulajdonképpen másról sincs szó, mint arról, hogy a kígyó beleharap a saját farkába. Mert nézzük csak sorjában: szankciókat hoznak ellenünk, tiltanak. Ebben az esetben a külföldről idetelepített beruházásokat ugyanúgy sújtják a megszorítások, a borítékolható állami védelem és a vállalkozási szabadság, a fogyasztás és az értékesítés uniós korlátozása, mint a magyar nemzetgazdaság hazai szereplőit. Ekkor pedig harap a kígyó: a külföldi, különösen a német vállalatok kevesebbet állítanak elő nálunk több beruházással, mint eddig, veszteséget termelnek, de legalábbis jelentősen csökken a profitjuk.

Mutassunk tüstént egy német vállalkozót, aki eltűri, hogy pusztán ideológiai okok miatt öt-, tíz-, negyvenszázalékos bevételkieséssel számoljon, ismétlem, csak azért, mert néhány uniós képviselő, aki eddig egy kosárlabdacsapatot sem vezetett, nemhogy vállalatot, hadat üzen a magyar kormánynak és népnek. Hát, ilyen német vállalkozót még nem láttam. De általában nagyvállalkozót sem. Azt viszont tudom, hogy korunk fő globális iránymutatása, a mindent felülmúló, görcsös profithajhászás teljesen elmebeteggé tette a világgazdaság irányítóit.

Magyarországnak és Lengyelországnak tehát nem kell félnie az ­uniós szankcióktól, hiszen a kígyó szívesebben rágcsál pocokkölyköt, mint a saját farkát. A veszett ünneplés pedig, amely a jogállamisági ítélet hírére kitört a baloldali sajtóban, sima hazaárulás. Jogilag nyilván idetartozik, de érzéseiben, lelkében idegenlégiós az olyan ember, aki a hazája helyett uniós bírósági döntéseket ünnepel. Bárhogy is álljon, a mostani felhajtás másik oka nyilvánvalóan az áprilisi magyarországi választás, ezért a nagy örömködés, a sietség, a hangoskodás. Be kéne bizonyítani valamiképpen, hogy a magyar kormány elnácult, tessék, ezért nem lesz kenyér, de még kalács sem, emberek.

Mi pedig határozottan úgy látjuk, hogy kenyér és kalács lesz. Ellenben hosszasan tűnődtünk, és kínzó balsejtelmeink nyomán feltámadt bennünk a gondolat: nem inkább Márki-Zayt kellene kezelni közösségi összefogással, ahelyett, hogy a magyar kormányba mártogatják a tőrt? Tényleg senkit sem zavar, hogy ennek az embernek a kommunisták és a nácik jó partnerek, szívesen képviseli őket? Nem ez a probléma, hanem az, hogy a magyar kormány megvédi a családokat, elzavarja az óvodákból az önjelölt perverzeket, kiáll a hagyományos, normális világ mellett?

Persze, hogy ez a gond. A többi csak baráti tűz. Igyekeznek hátba lőni bennünket. Pusztán baráti, szövetségesi szeretetből, humánusan.

Most lesz majd egy kis hangoskodás jogállamisági ügyben. Az unió intézményeiben persze, eljárásilag az is fél évig tart, mire szereznek maguknak egy hosszú kávét. A magyar és a lengyel ügy tehát tisztességesen elhúzódik, aztán valaki majd mindent szépen kiszámol, és amikor a veszteség mértéke felötlik bennük, szépen békén hagyják mindkét országot. Ott, Ukrajna határán, ahol mellesleg nagyon nagy szükségük volna most baráti támogatásra.

Már csak szövetségesi barátságunkról, demokratikus érzületünkről kell biztosítanunk az unió döntéshozóit. Hiszen Cicero is meghagyta nekünk: a barátság első törvénye, hogy barátainktól tisztességes dolgot kérjünk, s barátság címén csak tisztességes dolgot tegyünk egymással.

Legyünk – de főleg: legyenek ők – csak emberek egyszerűen, nem szükséges örökké harapdálni a kígyó farkát. 

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)