Márki-Zay Péterről nekem Horthy Miklós jutott eszembe. Akkor ezt most gyorsan hadd magyarázzam meg.
Horthyról a kommunistáktól a fasisztákig terjedő ellenzéki koalíció majdnem minden tagjának az a véleménye, hogy lemészároltatta a 2. hadsereget, vágóhídra küldte fiainkat a Don-kanyarba, és – kérdik – egyébként is mit kerestek ott messze a távolban a katonáink? Horthy tehát bűnös, böki nekünk az ítéletet a balra elkötelezett siserahad. A baj csak az, hogy előtte is, azóta is gyakran előfordult, hogy magyarok őrizték a nemzetet messze a határainktól. Merthogy ilyen a háború: nem a csatatéren kezdődik, hanem előzetes manőverek előzik meg. Hogy a pusztítás ne érkezzen meg idejekorán a Magyar Királyságba, Hunyadi preventív hadjáratot vezetett a török ellen, manapság pedig külföldi békemissziókban védik érdekeinket a magyar katonák. Horthy tehát nem sodródhatott, nem lehetett kényszerpályája, nyilván buta és gonosz volt, zeng a balliberális kánon. Ellenben ha Márki-Zay Péter azt javasolja, hogy azonmód küldjünk katonákat és fegyvereket Ukrajnába, az ilyesmi már felvilágosult, értelmes beszéd a ballibek számára.
Tényleg ezt mondta ugyanis. Belőle pusztán ennyi bukkant ki az orosz–ukrán viszályról, NATO-tagságunkról. Hogy küldjük el a fiainkat, nyilván már most, negyvennyolc órával Putyin szózata után. Menjen mindenki, aki él és mozog, adjuk át honvédségünk fegyverzetének legjavát, segítsünk, lihegjünk, avatkozzunk közbe, nyomuljunk és fontoskodjunk. Valahogy úgy, ahogyan kicsavarja az ember a rátermettebb kezéből a zászlót, előbb polgármester lesz, majd még magasabbra tör – nyers agresszióval, erővel, dühvel. Magyarország tehát azt az utat járja, amit kell és lehet, és a hangsúly ez utóbbin van. Olykor sikerül a kívülmaradás, olykor nem, de önként, dalolva odadobni mások életét, ráadásul akkor, amikor még nem is kért senki semmit – becstelenség.
Az orosz–ukrán háború számunkra azért is különösen fájó, mert nekünk túszul ejtett honfitársaink élnek Ukrajnában. A kárpátaljai magyarok. Akiket védeni, képviselni, segíteni elsődleges kötelességünk. Másrészt amikor gigászok gyürkőznek a harchoz, nem elegáns ágyútölteléknek jelentkezni. Ráadásul azzal a könnyelmű linkséggel, ahogyan Márki-Zay fellépett ebben az ügyben. Ez a fajta magatartás észveszejtő és országveszejtő. Aki így gondolkodik, tökéletesen alkalmatlan bármiféle közösségi szerepre, hiszen a másik ember életénél fontosabb számára a megfelelési kényszer. Az ilyesmit – elismerem, nem jogilag, de erkölcsileg feltétlenül – hazaárulásnak hívják. Hazaáruló, aki lenullázza a hazája érdekeit, kiárusít bennünket, külföldi parancsra les. A jelenlegi balliberális ellenzék valóságos mestere a sokrétegű hazaárulásnak. Benne a diplomáciai jártasságát egy kanadai telefonszolgáltatónál elmélyítő, roppant tudású Márki-Zay Péterrel.
Az ókori görögök Apollón isten két tulajdonságát külön elnevezéssel illették: a Phoibos ragyogót jelent, maga az Apollón pedig pusztítót. Nem véletlen az sem, hogy két szent állata a vakítóan tiszta hattyú és a kegyetlen farkas. Apollón tehát, aki az emberek világától talán legtávolabbi isten, teljességgel más dimenzió, más forma, egyszerre szelíd és vad természetű. Ami nagyjából azt jelenti, hogy a bennünk lévő erőt, dinamikát jóra és rosszra is használhatjuk. Ahogyan Apollón isteni lénye is egyidejűleg hordozza a hattyút és a farkast.
Régi mese, régi mese… Hősök és árulók, bölcsek és balgák. És annyira nem mindegy, hogy a bennünk lévő adottságokat mire használjuk. Hogy hazafiak vagy hazátlanok leszünk, maradunk.
Borítókép: Márki-Zay Péter (Fotó: Teknős Miklós)
