Ha nem ég hamuvá, az ember a poklot is öt perc alatt megszokja – idézi Hamvas Béla Haeckelt. S valóban, egy hónapja tart az orosz–ukrán háború, lassan kezdünk hozzászokni a bombázásokhoz, az elpusztított városokhoz, a halottakhoz, a menekülő emberekhez. Nekünk persze könnyű, a meleg, kényelmes otthonunkban, irodánkban, de akik mindezt átélik odaát, nekik bizonyára nem a megszokás az első gondolatuk. Mi, magyarok ahhoz is hozzászoktunk már, volt rá pár évtizedünk – évszázadunk? –, hogy a hazai baloldal, nincs rá jobb kifejezés, mint amit a miniszterelnök használt néhány éve, ha teheti, minduntalan ráront nemzetére. Megszoktuk, tudjuk – és mégis, amikor valami nagy gazemberségen törik a fejüket, csak elborzadunk minduntalan. Azt azért még ezekről sem gondoltuk, hogy egy háborúban levő ország szerencsétlen elnökét is képesek felhasználni a választási kampányban. Zelenszkijt akár még meg is érthetjük, ahogy megértjük például az éhhalál küszöbén álló embert, aki kirabol valakit végső kétségbeesésében. Az ukrán elnök hazáját megtámadták, pusztul a népe, neki kötelessége az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodni, s ha kell, akár az egész világot magával rántva is védeni nemzetét.
A bűn ettől még bűn, de ami számára enyhítő körülmény, az Márki-Zay és baloldali bandája helyzetét éppen súlyosbítja. Itt ugyanis „csak” egy választás dől el, ami persze sorsfordító is lehet a haza számára. Nincs háború, nem rakéták serege zúg a fejünk felett, csak plakátok ontják ránk a kampányszlogeneket. Senki életét, egzisztenciáját nem fenyegeti veszély – legfeljebb a miénket, hazafiakét, ha ezek kerülnek hatalomra. Érdemes ezért elárulni az országot, érdemes odadobni koncként a hazát a magyarokat amúgy sem kedvelő ukrán elnöknek?! Érdemes ennyiért mint levetett, koszlott rongyot kihajítani a magyar emberek békéjét, biztonságát?! Hát kik ezek a gazemberek, akik szerint érdemes?!
