A kommunista vezéreknek is hatalmas fejtörést okoztak a március tizenötödikék. Piros betűjét ugyan 1951-től feketére cserélték a naptárban, de eltörölni az ünnepet nem volt bátorságuk. Régi, bevett módszereikkel próbálták hát magukhoz igazítani. Rákosi Mátyás a bolsevizmus előfutárainak nevezte a negyvennyolcasokat (a Kommunista kiáltvány is ebben az évben született), Petőfi, Kossuth, Táncsics portréival fotóztatta magát. Kádár valósággal rettegett az emléknaptól. Nem tévedett, amikor úgy okoskodott: aki negyvennyolcról beszél, ötvenhatra is gondol. Szavakban ugyan ünnepelte március idusát, ám vacogott tőle. (Később megpróbált az ünnep élére állni; kitalálta a Forradalmi ifjúsági napok rendezvénysorozatot, „párhuzamba” állítva 1848-at Kun Béláék Tanácsköztársaságával és a szovjetek hozta „felszabadulással”. Csoda, hogy nem szakadt rá az égbolt.) A pesti Petőfi-szobor tiltott találkahelynek számított, oszlatások, gumibotozások, őrizetbevételek színhelye. Innen indult el 1986. március 15-én az ünneplő tömeg „Táncsicsot szabadítani” Budára, de csak a Lánchídig jutott. A brutális rendőrattak, „a lánchídi csata” csak olaj volt a tűzre.

Ahogyan roskadozott a bolsevik világrend, úgy fonnyadt a gumibot. A kommunista országlás legvégén, 1989-ben a megszeppent rendőrök már nemzeti színű kokárdával a mellükön irányították március 15-én az ünnepi forgalmat.

Nemzeti forradalmat csinálni talán más is tud, ám parazsat őrizni csak kevesen. Petőfi sistergő intelme az ingadozókhoz szólt: „Ha a koronát el nem töritek, fejét a szörny ismét fölemeli”. Vajon mit szólna most, ha végignézne az elszaladt százhetvennégy esztendőn, a „gyomlálatlan” emberöltőkön? Mennyien maradtak még, akik, ha tehetnék, tovább nyomorítanák a nemzetet, a sírját is megásnák? Ők azok, akik „díszmagyarnak”, „hazaffynak” csúfolják azt, aki ma kokárdát tűz a mellére, akinek könny szökik a szemébe, ha megszólal a Himnusz. Vajon mit szólna a költő a mulasztásunkhoz, ami miatt időről időre ránk tekeredik ez a rút, kiirthatatlannak látszó folyondár? (Orbán Viktor miniszterelnök pár éve egy nemzeti ünnepen így összegzett:

„Andrássy Gyula miniszterelnököt halálra ítélte a bécsi császár, II. Rákóczi Ferenc fejedelem száműzetésben halt meg, Kossuth Lajost elűzték a labancok, Tisza István miniszterelnököt lelőtték a kommunisták. Sohasem ment könnyen, de a végén mégis mindig mi győztünk. Hazaküldtük a szultánt a janicsárjaival, a Habsburg császárt a labancaival, a szovjeteket az elvtársaikkal. Hazaküldjük Gyuri bácsit is a hálózatával egyetemben.”)

Most, karnyújtásnyira egy sorsdöntő országgyűlési választástól, öltöztessük ismét nemzeti trikolórba a szívünket március tizenötödikén, nagy szükség lesz rá. Sorsdöntő csata előtt állunk, több sebet már aligha bír el a haza. Bem apó szavai jussanak eszünkbe a piski hídnál 1849. február kilencedikének fagyos hajnalán: „A hidat elfoglalom, vagy elesem. Előre, magyar! Ha nincs híd, nincs haza!” Mindnyájunknak el kell menni!

Hol titokban, hol állami díszben, hol megtűrten, de százhetvennégy éve újra és újra beleborzongunk a március tizenötödikékbe. Büszkeségünk, kapaszkodónk ez – jottányit sem engedünk a negyvennyolcból! Sodor magával a Nemzeti dal: „A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy hiréhez.”

Borítókép: Illusztráció. A Magyar Nemzeti Múzeum Kossuth Lajos felravatalozásakor 1894. április 1-jén. (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára)