Amióta az eszemet tudom, mindig a hadsereg jelentette a rend végső bizonyosságát. Amikor hazánk határvidékén dörögtek a fegyverek, a magyar katonai képesség a világon mindennél fontosabbnak látszott. Persze nemcsak hadászati, de civil ügy is a honvédelem. Pusztít az árvíz, beszakad a bánya, zsákolni kell a gáton, járőrözni a katasztrófa sújtotta településen, rendet tartani, hogy ne szabaduljanak el az indulatok – ilyenkor jön a hadsereg.
Mert ki jönne más, amikor baj van, ember embernek farkasa vagy a természet szeszélyei ellen minden létező módon össze kell fognunk? Az egyenruha nem pusztán viselet, hanem valóságos erő, a társadalmi, állami védelem legmagasabb fokú jelzése minden országban. Hosszú évekkel ezelőtt nem véletlenül mondta nekem egy főhadnagy barátom, hogy mindig egyenruhában jár színházba, operába, pontosan azért, hogy az emberek maguk közül valónak tekintsék, és annyi hazugság után értsék meg végre, hogy hivatásos katonának lenni büszkeség és szolgálat dolga.
A magyar katona nem társadalmi termék, hanem védelmező. A magyar hadsereg nem költségvetési kérdés, hanem a nemzeti megmaradás őre. A magyar katonai képesség nem belterjes ügy, hanem mindannyiunk felelőssége. Ez a néhány mondat tulajdonképpen alapvetés, és hosszú századokon át magyarázni is felesleges lett volna.
Most csak azért ejtünk szót róla, mert egy tartását vesztett, elpuhult, kifordult és visszájára működő civilizációban – sajnos – a magától értetődő dolgokat is számba kell venni.