1956. november negyedikén halt meg a nagy álmunk, hogy lerázhatjuk a szovjetek emberellenes igáját. Nem sikerült, a tiszta forradalmat eltiporták a Vörös Hadsereg tankjai, a hazai kommunista pribékek pedig tettek róla, hogy a halálos ideológia az életünk részévé váljon. De mi, akik ma emlékezünk ezen a nem hivatalos gyásznapon, tudjuk, mit rejt a marxizmus–leninizmus, ez a kiejthetetlen szószörny, s a papíron olyan szárnyaló ideák a valóságban mennyire emberellenesek és gyilkosak.
Azt hihetnénk, hogy ez 1956 óta nyilvánvaló. Nem az. Olaf Scholz, Németország szociáldemokrata kancellárja ugyanis véleménycikkében jelezte, a Kínai Kommunista Párt legutóbbi kongresszusán történtek arra mutatnak, Peking közelebb került a marxizmus–leninizmus eredeti ideológiájához, így Kína változásával nekünk is változnunk kell. Ezzel a cikkel is védte a beharangozott pekingi látogatását, amelyből kitűnik, hogy a marxizmus–leninizmus az ő szemében nem egy gonosz métely, hanem amolyan kedvező fordulat annak előtérbe kerülése. Scholz lényegében semmit se tud Kínáról, a Kínai Kommunista Pártról, az ottani ideológiáról, de mint kiderült, az európai vörös elvekről sem. Feltételezi, hogy Kínában is úgy működik a világ, ahogy az ő fejében, a szociáldemokraták és a kommunisták amolyan unokatestvérek, a német szocdem és a kínai kommunista így képes egy platformra kerülni, ha a nagy szakállú bácsik ott vannak a háttérben a sarló-kalapács kíséretében. Nem zárható ki, hogy a német kancellár így gondolkodik. Hatvanhat évvel a forradalom leverését követően az opportunista európai vezető, az Európai Unió legerősebb tagállamának első embere a vörös vonalak mentén keresi a kapcsolódási pontot a kínaiakkal.
