„Eljött az ideje a tárgyalásos rendezésnek Ukrajnában, tűzszüneti vonalat kellene létesíteni” – írja Henry Kissinger egy brit hetilapban. – Vannak, akik arról beszélnek, hogy a háborút meg kell nyerni, míg mások, mint Magyarország, arról beszél, hogy tűzszünetre van szükség – közölte egy rádióinterjúban Orbán Viktor. Furcsa, de zongorázni lehetne a két kijelentés fogadtatása közti különbséget. Az amerikai külpolitika 99 éves, világszerte elismert doyenje – fedje most jótékony homály Indokína bombázásában és annak eltussolásában játszott szerepét – szabad vegyérték, senkinek nem sérti már az érdekeit. A magyar miniszterelnök esetében viszont Brüsszelben és a budapesti amerikai nagykövetségen is prüszkölnek a borstól, amit az orruk alá tört az elmúlt tizenkét évben. Holott a háborút illetően álláspontjuk ugyanaz:
a harc kifulladt, a mielőbbi békének nincs alternatívája.
A világpolitikát kétféleképp közelíthetjük meg. A realisták, mint nevük is mutatja, a valóságból, az egyes szereplők racionális megfontolásaiból és lehetőségeiből indulnak ki. Lássuk be, az elmúlt tíz hónapban sem az orosz, sem az ukrán fél nem tudta maga alá gyűrni a másikat. Megyékért, falvakért ölik egymást. A Moszkva-ellenes uniós szankciók miatt eközben nekünk, európai polgároknak mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk, amikor a kenyérért, benzinért fizetünk vagy sorba állunk a postai csekkel. Fejlettebb nyugat-európai országokban áramkimaradásra, a nappaliban is zimankós karácsonyra készülnek a polgárok, abban bízva, hogy fagyoskodásuk majd megbuktatja Putyint, és utána minden jobb lesz. Ezt hirdetik az idealisták – a másik külpolitikai „iskola” –, akik a valóság helyett eszményeket tűznek a zászlajukra. Szerintük a megtámadott ukrán nép szabadságharcot vív az agresszor oroszokkal, valahogyan úgy, ahogyan Kovácsné védi magát bántalmazó férje ellenében a Kocka utcai lakótelepen. Csak éppen – mondanak ellent a realisták – Kovácsék drámája a négy fal között zajlik, még a szomszéd Szabóéknak sincs hozzá sok közük. Nekünk viszont van az ukrajnai konfliktushoz, úgy is, mint szomszédoknak:
az ukránok a kárpátaljai magyarokon is elverik a port.
NATO-tagállamként is érdekünk fűződik a történtekhez: nem akarunk belekeveredni mások háborújába.
Kissinger szavainak a volt amerikai külügyminiszter tekintélyén túl is súlyuk van. Úgy képzeljük, nem csak azért írt egy angol lapba, hogy felvehessen érte pár száz font honoráriumot. Hanem üzenni akart, például a pukkancs Zelenszkijnek, aki az univerzum közepének képzeli magát. Divattá vált ugyanis annak tagadása, hogy az ukrajnai háború túlmutat a regionális konfliktuson, a Kovács házaspár civakodásán. Pedig bőven túlmutat rajta. Ukrajna már régen összeomlott volna, ha az Egyesült Államok nem lenne a protektora, Washington nyomában pedig egyesek ne jelentkeztek volna buzgó étekfogónak. Hacsak nem akarnak további százezres emberveszteséget, az ukránoknak maguknak kell majd eldönteniük, hogy tárgyalóasztalhoz ülnek-e Putyinnal, illetve milyen engedményt tesznek. Az amerikaiaknak pedig, tetszik vagy sem, beleszólásuk van abba, hogy mi történjék: fegyvereik és tanácsadóik nélkül az ukránok puszta kézzel vehetnék fel a harcot az orosz medvével. Jól szuperál ugyan a szovjet gyártmányú Tocska rakétájuk, ám terület-visszafoglalásra kevéssé hatékony.
A játékelmélet néven futó intellektuális gyakorlat azt teszi mérlegre, kinek mi az érdeke. Mi belefáradtunk az elmúlt tíz hónapba, bedurrantanánk karácsonyra a kályhába, nem kérünk gázársapkát. Vannak, akik a végelszámolásra készítik már a szereplőket.
Borítókép: Ukrán katonák egy 203 milliméteres Pion önjáró löveggel támadják az orosz állásokat a kelet-ukrajnai Donyecki területen fekvő Bahmut közelében 2022. december 16-án (Fotó: MTI/AP/Libkos)
