Ha az ember kettévágott városokban jár, onnan tudósít, egy idő után elegendő tapasztalatot szerez az igazság bevallására. Belfastban például – szerintem – egyetlen jövevény sem tudna különbséget tenni katolikusok és protestánsok között, a városban mégis évtizedek óta fal- és kerítésrendszer választja el egymástól a polgárokat. Ott a hatvanas évek vége óta ez a napi igazság. A koszovói Mitrovica északi felén kis-Szerbia alakult, cirill betűkkel, jugó punkbandával a rádióban, sok sörrel és csevappal. Délen török és arab pénzből épülnek a dzsámik az albánok birtokán. Középen, a hídon pedig ott áll a nemzetközi békefenntartók harcjárműve. Merthogy ott meg ez a realitás.
Most, amikor Koszovóból újra rossz hírek jönnek, a jelek szerint akár háború is kirobbanhat, először tehát arra gondol az ember, hogy a szegregációból nemigen lehet integráció, csak azért, mert Washingtonban vagy Brüsszelben valaki így gondolja. Ellenben ideje volna kimondani, hogy a délszláv háborúkat lezáró békerendszer ma már akadálya a valódi békének. Hiszen Daytonban vagy a koszovói háború végén a fő cél a nemzetközi erőegyensúly szolgálata volt, nem pedig a végleges rendezésé.
Ha ránézünk a térképre, nyilvánvaló, hogy Bosznia-Hercegovina soha nem lehet egységes, nincs és nem lesz a három nagy nemzeti-vallási közösség megegyezésén nyugvó közös kormányzás. Annak felvetése, hogy miért nem adták oda Szerbiának a Boszniai Szerb Köztársaságot, a horvátoknak Hercegovinát, a muszlimok pedig miért nem csinálhattak maguknak egy magállamot, önmagában jelzésértékű.
Jelzi azt a tényt, hogy a nagyhatalmak hosszú tűzszünetet, nem pedig végső rendezést hagytak a XXI. századra Bosznia-Hercegovinában. A nemzetközi jog nagymesterei ismerik, de nem alkalmazzák a nemzetek szuverén jogát a többséghez, a jogalkotáshoz, a kormányzáshoz. A Balkánon ugyanis, ahol ifj. Andrássy Gyula szerint – és azóta is – mindig a nemzetiség, nem pedig a jog a legfőbb elv, lehetetlen birodalmi vagy nemzetállami szerveződéseken túl bármit is örökül hagyni.
Ugyanígy Koszovóban. A képlet egyszerű: sem a szerbek, sem az albánok nem fogadják el a másik jogát a koszovói területhez. Néhány éve felröppent a nagyon is észszerű, bár fájdalmas javaslat terület- és lakosságcserére. Hogy tudniillik Pristina adja át Koszovó szerbek lakta, északi részét Szerbiának, Belgrád pedig mondjon le a Presevo-völgy néhány albán többségű településéről.
Csakhogy egyik országban sem lehet az ősi földdel sakkozni, arról együtt gondolkodni, nyilván mindkét kormány megbukott volna, ha titokban egyezkedik arról, ami a mostani helyzetben egyébként nagyon is logikus lépés volna. Így aztán maradt a kölcsönös meg nem értés, a bizalmatlan légkör, a mély ellenszenv. Mindez a mostani konfliktus alapja, és ami igazán rossz hír, hogy bármikor rosszabbodhat a helyzet. A volt Jugoszlávia ugyanis régen kikerült a nemzetközi intézmények oltalmából, az ott állomásozó diplomáciai és katonai testületek képtelenek élhető jövőképet rajzolni.
