Szijjártó Péter mondta ki, amit honfitársaink milliói éreznek, hisznek hason­lóan: majd akkor engedjük fel a sorompókat Ukrajna integrációs ügyei­ben, ha a kisebbségi magyarok ügyét megnyugtatóan rendezik. Teljességgel megértem, hogy van, aki a kékcápák szaporodására, Elefántcsontpart belső ügyeire vagy éppen a nőnek öltözött férfiakra gerjed – mi hadd maradjunk mindenekelőtt annál a kérdésnél, hogy mi lesz beregszászi, csapi, ungvári testvéreink, barátaink sorsa. Ez a háború elsősorban róluk szól, rájuk figyelünk, nekik segítünk, és egyáltalán nem fontos, hogy hazug gazemberek, akik örök szállásvendégek nálunk, miféle idiótaságok mentén rendezik be a maguk képzeletvilágát.

El szeretnénk mondani, de nem nagyon lehet, mert egyelőre mindenki haragszomrádot játszik, hogy mi lesz ennek a háborúnak a lezárása. Ha globális szintre nem lép a vérontás, akkor majd a tárgyalóasztalnál kötnek ki oroszok és ukránok (utóbbiak helyett inkább ameri­kaiak). Annál a tárgyalóasztalnál – ahogyan lenni szokott – tollvonásokkal döntenek majd régiók, települések, embermilliók sorsáról. Hogy addigra meghal még néhány százezer katona és civil, hogy szisztematikusan elpusztítanak egy egész országot, afféle járulékos veszteség a nagypolitikában. A háború vége tehát szükségszerűen az lesz, hogy a vámszedők lefölözik a kamatot. Ha kell, busás javadalmazásért újjá is építik mindazt, amit többek között éppen az ő akaratukból időközben elpusztítottak.

Erről szól ez a háború, tisztelt olvasó. Tessék mondani egyetlen indokot, hogy miért kellene nekünk bármilyen módon belesodródni ebbe az egészbe.

Borítókép: Ukrán katonák leróják kegyeletüket parancsnokuk, Oleg Vojtyuk sírjánál a nyugat-ukrajnai Lviv temetőjében 2023. február 21-én. Vojtyuk a Bahmut településért vívott harcokban esett el (Fotó: MTI/AP/Efrem Lukackij)