Úgy tapasztalom, hogy Pressman nagykövet különös vonzalmat érez 1956 iránt. Ideje volna, hogy a forradalom még élő áldozataival, bebörtönzöttjeivel, kárvallottjaival is értekezzen néha. Ha a helyében volnék, természetesen bocsánatkéréssel kezdeném, megkövetném a vendégeket, hogy az amerikaiak holtukig hitegették a magyar felkelőket, majd nem jöttek, ellenben az oroszoknak szabad kezet adtak a megtorlásra. Egy ilyen fontos jelképes pillanat után azt hiszem, volna miről őszintén beszélgetni, a nagykövet úr pedig valós, érdemi információkat szerezhetne arról, valójában mit történt ebben az országban 1956-ban.

Igen üdvös lenne továbbá, ha Pressman nagykövet olykor a kormánypárti sajtó képviselőivel is váltana néhány szót. Jó ötlet volna meghívni tíz-tizenkét jobboldali újságírót (ha segít, szívesen adok listát, arról is persze, kik nem jobboldali újságírók), akik szerintem világosan elmondanák, eddig milyen hibákat követett el a kétoldalú kapcsolatokban, és miért nem képviseli megfelelően az amerikai–magyar kapcsolatokat. Amíg erre a meghívásra várunk, szorgalmazzuk a vidéki városok polgármestereinek meghívását is. Azokét a helyi politikusokét, akik szépen, sorra elmondják majd, milyen fejlesztések zajlottak az elmúlt tizenhárom évben náluk, beszámolnak az elnyert pályázatokról, a nemzeti forrásokhoz jutásról, a felépült iskolákról, kórházakról, utakról, az új munkalehetőségekről.

Számtalan remek ötletem van még a vendéglista összeállítására. Ideje volna kidugni a buksit a rezidencia biztonságot adó falai közül, dédelgetni kicsit a valóságot. Már csak önmaga miatt is: ha visszahívják, ne csak cimborákról meséljen otthon, hanem valódi nagyköveti munkáról is.

Borítókép: David Pressman (Fotó: AFP)