Amikor az amerikai nagykövet csillapítaná az étvágyát, olykor demonstratív étkezésre invitál különféle embereket. Eddig két remek kezdeményezésről érkezett hír, kár, hogy kissé elővigyázatlanul zajlott a szervezés. Széderestjére például meghívta a dunaújvárosi színészt és egy tegnapi nácit, de valamiért nem jelent meg Köves Slomó, az egyik legjelentősebb hazai zsidó hitközségi vezető. Nem voltak ott a Világ Igazai magyar képviselői, családtagjai, leszármazottai sem, akik mégiscsak zsidó embereket védtek, mentettek ebben az országban, nem pedig kormányellenes üvöltözésben jutottak diadalra. A homoszexuálisokat gründoló másik étkezésen megjelent figurák semmilyen értelemben nem képviselik a hazai homoszexuálisokat, önmagukat annál inkább. A két legfontosabb amerikai közügy tehát – ha bökkenőkkel is – kipipálva, a nagykövet hozta a kötelezőt. Most azonban beszéljünk egy kicsit a maradék vendégkörről, azokról, akik eddig kiszorultak Pressman látóköréből.
Következő ebéd- vagy vacsorapartnernek hívjon meg a nagykövet olyasvalakiket, akik érdemben is jelentenek valamit a magyar–amerikai kapcsolatokban. Semmi a világon nem akadályozza meg abban Pressmant, hogy a magyar nemzet közéleti, gazdasági, kulturális csúcsteljesítményét megjelenítő, világhírű vendégeket hívjon magához. Például a magyar olimpiai bajnokokból verbuválhatna egy kellemes társaságot. Vagy a Nemzet Sportolóiból. Ha amerikai nagykövet volnék, a Nemzet Színészeivel, rendezőkkel, producerekkel is szívesen ebédelnék, hogy jobban tájékozódjak a magyar filmről. Világhírű képzőművészekből is veretes vacsoratársaságot verbuválhatna. Ahogyan a Petőfi Zenei Tanács tagjaiból is. A felsoroltak egytől-egyig hasznos tanácsokkal szolgálhatnak a nagykövetnek arról, hogyan lehet kis nemzet fiaként minőséget adni, miközben cseppet sem mellesleg túléltek egy kemény diktatúrát. Aki tehát amerikai lesz ott ebéd közben, csak figyelnie és tanulnia kell. Szerintem remek szereposztás.
