Mai címünk a kérdések kérdése. Nem mostanában, hanem úgy ezeregyszáz esztendeje. Amióta különösen fontosnak érezzük a választást, hogy kelet vagy nyugat, rendre hozzáigazítunk mindenkit a dilemmához, mintha Szent István, Károly Róbert vagy éppen Tisza István is aprólékosan eltöprengett volna azon, amin valójában el sem kellett töprengeniük.
A válasz ugyanis nem az, hogy kelet. És persze nem is nyugat. A válasz csak annyi, hogy élnünk kell ezen a tájon. És ha már élnünk kell, mert élnünk adatott, akkor minden létező eszközzel, minden módon birtokba kell vennünk azt, ami időközben beáramlott hozzánk. Keletről vagy nyugatról – tulajdonképpen mindegy.
Vagy talán azt gondoljuk, hogy az átvett minták mindig csak az alkotót dicsérik? A Corvinákért lerótt elismerés a reneszánsz nyugati nagyjait, nem pedig pannóniai helyfoglalókat illet? Hogy a debreceni Nagytemplomból kiáradó zsoltáréneknek Genfhez, nem pedig a bátor prédikátorokhoz van köze? Hogy Janus Pannonius tréfából vette fel ezt a nevet, és nem a hazai talajból sarjadtak volna ki gondolatának virágai? Hogy Berzsenyi műveltsége görög-latin eredetű, de semmi köze a magyar lélekhez? Ahogyan Petőfi világforradalmár, Ady szimbolista, Sinka István „pusztán” népi expresszionista volna?
Jelzőnk nekünk mindenre akad. Ez is a nemzeti szétszórattatás keserű következménye. Mindent meg akarunk magyarázni, mert fogalmi tisztázás nélkül – azt hisszük – nem értünk egymással szót. Miközben az egész „átruházási” módszernek valójában semmi értelme.
A gondolkodó magyar ezeregyszáz esztendeje ugyanúgy ingatja a fejét, ha nyugat és kelet között kell választania. Ma is ezt tesszük. Legfőképpen azért, mert nem tudunk és valójában nem is lehet választani. Keletiek vagyunk dalainkban, szellemi és tárgyi kultúránk egy része is onnan fakad, rokonokat sejtünk a török utcákon, felfigyelünk a hasonló szóra Finnországban, Kazahsztánban, sok helyütt. Egyidejűleg azonban európaiak is vagyunk. A kelet-közép-európai régió polgáraiként élünk, számunkra nagyon is érthető szlovák, cseh, német, lengyel, román, szerb, balti, horvát, bolgár kulturális és civilizációs jelenségek társaságában. Az erőnk is ebben van – a sokféleségben. Hogy jól tájékozódunk a világban, és a multikultit már akkor értettük és gyakoroltuk, amikor Nyugat- és Észak-Európában még kisközösségekben éltek. Mindez nem szégyen, de nem is érdem. Egyszerűen tény. Ahogyan az is, hogy a békés egymás mellett élés naiv hitéért óriási árat fizettünk százhárom évvel ezelőtt.
Sok magyar érzi úgy a világban, hogy amit a jelenlegi kormány gondol helyünkről és szerepünkről a világban, fontos történeti és lelki muníció lassan ébredőknek. Nekünk ugyanis nem kelet és nyugat, hanem a megmaradás és az elmúlás között kell választanunk. Mindkét égtájról kaptunk elemi csapásokat, de kapcsolatrendszerünk, érdekeink és jövőképünk miatt ragaszkodnunk kell kelethez is, nyugathoz is.
Az Orbán-kormány – roppant helyesen – a magyar érdeket veszi figyelembe sarkalatos kérdésekben, ha kell, innen, ha kell, onnan merítünk bátorságot, erőt, segítséget. Augusztus 20-án a török és a szerb elnökkel, valamint közép-ázsiai politikusokkal tárgyalni, de egyúttal Európára figyelni, szükségszerű és hasznos elfoglaltság. Akik ezt nem értik, Magyarországot, a magyar nemzetet sem értik. Ha rajtuk múlna, már réges-régen feloldódtunk volna valamelyik birodalomban. Csakhogy erről szó sem lehet, hiszen magyarnak lenni elsősorban helytállás dolga: végső soron ettől függ, hogy Szent István országáról csak beszélünk, vagy valóban ott is élünk.
