Nem nyitunk vitát arról, hányan jelentek meg a békemeneten. Elsősorban azért nem, mert mi tudjuk, hogy ha több százezer magyar megjelenik Budapest utcáin, már önmagában megfelelő az erődemonstráció. Azért sem vitatkozunk továbbá a pontos számokról, mert az ellenfeleinket úgysem tudjuk meggyőzni. Ők a hátralévő egy hétben is igyekeznek majd elhitetni, hogy nem annyi az ennyi, de ennek végső soron nulla a jelentősége.
Tulajdonképpen a kormányoldalnak kedvez, ha őszintén elhiszik vagy azzal hitegetik magukat, hogy nekik létezik utcai jelenlétük, nekünk pedig nem.
Hiszen – közhelyes a mondás, mégis igaz – a választást kell megnyerni, nem pedig a népszerűségi versenyt.
A békemenet a magyar jobboldal legfontosabb közösségi alkalma. Ahogyan 2002 után a polgári mozgalmak kimozdították a holtpontról a választási vereség után ocsúdó jobboldali tábort, az első békemenet is éppen akkor mutatta meg a nemzeti oldal erejét, amikor felerősödtek a támadások a kormányzó erők ellen. Azóta a békemenet megerősíti a magyar jobboldal összetartozás-érzését, egyúttal örök figyelmeztetés az ellenfélnek, hogy ne képzeljék magukat többnek, amikor valójában kevesebbek. Megfigyeltem: egy-egy békemenet után csak szórványos pocskondiázásra futja a baloldali sajtó és politikusok részéről. Leginkább riadtan hallgatnak néhány napig, amíg erőt gyűjtenek, amíg igyekeznek megmagyarázni a számukra megmagyarázhatatlant, hogy tudniillik
megint több százezer magyar jelent meg a főváros utcáin.
Azonban most nincs számháború. Ebbe nem megyünk bele. Írjanak, amit akarnak, mi pedig készen várjuk a vasárnapi választást.
A békemenet megújuló erőforrás is Orbán Viktor és a Fidesz–KDNP számára. Valami, ami nélkül talán írott malaszt volna, amit sokszor el szoktak mondani (merthogy el is kell mondani). A mostani békemeneten a miniszterelnök keményen fogalmazott, erős figyelmeztetést küldött a saját táborának. Hogy tudniillik nekik áll a zászló, de ha elbízzák magukat vagy nem végzik el a szükséges munkát, el is bukhatnak. Ha pedig elbuknak, elbukik az ország is, sőt aligha ússzuk meg a háborús részvételt.
Olvasom baloldali és „független” elemzőktől, hogy ezúttal talán túlzottan is harcias a riadó: csakhogy amit Orbán mondott, az utolsó szóig igaz.
Éppen ezért joggal hihetjük, hogy a kormányzó erő sok-sok tízezer, százezer híve, szavazója olyan kampányfinissel zárja le a nyitva hagyott ügyeket, hogy a szokottnál is jobban elcsendesülnek majd a globalisták. Hangsúlyozzuk újra, nem ők a fontosak, hanem a haza, a nemzet összessége, valamint maga a döntés, hogy kinek szavazunk bizalmat Brüsszelben és az önkormányzatokban. Azonban ha a kormányoldal győzelme olyan arányú, hogy feleslegessé teszik annak a kérdését, ki mozgósított jobban, kinek akad több szavazója és ki tudott értékelhető ajánlatot adni a társadalomnak, akkor teljesen felesleges vitába bocsátkozni a túloldallal csip-csup ügyekről.
Például arról, hogy hányan is voltak jelen a békemeneten. Mi tudjuk, ők pedig nem hiszik el.
Nem baj, vasárnap világosan kiderül majd, hogy a jobboldal vagy a baloldal kapja meg a felhatalmazást a magyar nemzettől.
Kiderül, kikben bíznak az emberek, melyik oldalnak van közösségi és intézményes ereje, és kik azok, akik folyton csak szavalnak, azonban cselekedni képtelenek. Hamarosan tehát mindent világosan látunk majd. Annyit azonban már most is érzékelünk, hogy ha a kormányoldal hívei elvégzik a hátralévő munkát, ismét megnyerhetik a jövőt.
