Kivételesen nem mondható el a hazai porondon, hogy következmények nélküli lenne a baloldal a hatalmas választási lebőgés után. Csak úgy cikáznak a hírek vezetőik lemondásáról. Még a felsorolásuk is kezdi feszegetni egy szolidabb terjedelmű cikk határait. Lemondott a Momentum elnöke, Donáth Anna, bedobta a törülközőt a Kunhalmi Ágnes–Komjáthi Imre társelnöki páros az MSZP éléről. Gyöngyösi Márton Jobbik-elnök nem mondott ugyan le ígéretének megfelelően, ám a tisztújítás a küszöbön áll. A Párbeszéd nevű, mikroszkóppal sem észlelhető pártfikcióban szintén szembenéztek a méretes kudarccal: „kongresszust” tartottak, ahol viszont megerősítették az eddigi társelnököket, Szabó Rebekát és Barabás Richárdot. Megnyugtató, hogy azért van, ahol elégedettek a borzalmas teljesítménnyel.
Egy, csak egy legény maradt talpon a vidéken, ameddig a szem ellát a puszta ellenzéki téren: Gyurcsány Ferenc őfőméltósága, a DK felséges ura és parancsolója, akinek természetesen most sem fordul meg a fejében, hogy neki személy szerint bármilyen konzekvenciát le kellene vonnia a választási zakóból, ami a vereség fokát tekintve immár egy télikabáttal is felér.
De hát kezd körvonalazódni egy újabb keletű politológiai igazság: egy pártvezető lemondhat, de a szektavezér soha. Gyurcsánynak amúgy sem túl lemondós a természete. Amikor a fél országot végigverő 2006-os ámokfutása, állami rendőrterrorja nyomán a nemzet elsöprő többsége várta a távozását, akkor sem ingott meg saját maga imádatában. Miért tenné most egy kis eredménytöpörödés után? Mit neki vereség, amikor már a cipőjét kell levennie, hogy összeszámolja, hányadszorra porolják el különböző országos megméretéseken? Motyorgott ugyan valamit a választás után, amiből sejthető: még ő is felfogta, hogy nem győzedelmeskedtek. Mindazonáltal nem valószerű, hogy meglepetésre feltűnő pártbeli kritikusai, illetve például volt pártvezető társa, „Kell még valamit mondanom” Ildikó ajánlásait a magába nézésre, pláne a kalapvételre megszívlelné. Feltehetően megint afelé veszi az irányt, hogy az emberek a DK, illetve a szépen szélsőségesedő baloldal felé azt mondták: hatékonyabban, még határozottabban kell képviselniük a demokratikus értékeket. Az sem zavarja nyilván, hogy már nem csupán egy volt SZDSZ-es államtitkár igazítja helyre azzal, hogy „Nem azt mondták Feri, hanem hogy menj a p…csába”, hanem saját elborult pszichéjű szektaklientúráján kívül szinte mindenki.
Lehet, hogy mint öreg politikai pók, máris új hálókat szövöget. Mi van, ha az újsütetű balos illuzionistával, Magyar Péterrel is úgy van, mint anno Sztálin, aki visszaemlékezések szerint bár nem ismerte Brezsnyevet, de amikor azt hallotta, hogy van egy feltörekvő vidéki párttitkár, aki iszik, korrupt, garázda, nőket zaklat, összedörzsölte a tenyerét és felkiáltott: Ő az én emberem! Előfordulhat, hogy Fletó lelki szemei előtt olyan pénzpárti front bontakozik ki, amelyben az új hullámos balos álomgyárossal úgy fognának össze, mint Tamási Áron regényében Surgyélán és Fuszulán, a román rendőr és rabló, akik a konkurenciaharcot feladva együtt fosztogatták Ábelt.
Ki kell azonban ábrándítsunk mindenkit, aki azt hiszi, hogy a baloldal a fejbe kólintó vereség után más húrokat penget majd. Ahogy Surgyélánék sem tértek jobb belátásra, a balosok is megmaradnak a régi nyomvonalon. A hazaárulási projekt prolongálva lesz, kiderül hamarosan, hogy Orbánék csaltak, s nem is a Fidesz nyerte meg a választást, hanem ők. Az átverőshow-nak folytatódnia kell.
