Kamala Harris felért a csúcsra: ellenfél nélkül szerezte meg a Demokrata Párt elnökjelöltségét. A világ józanabb fele legalábbis reméli, hogy innen tovább felfelé már nem vezet az útja. Alelnökként a Fehér Ház most is a munkahelye, de nem az otthona: a másodhegedűsnek a washingtoni tengerészeti obszervatórium a mindenkori lakhelye. Amerikában a politikai elitből csak az elnök „jut fel” egy brooklyni szatócs szintjére, hogy elmondhassa: ugyanabban az épületben él, ahol dolgozik. Harrisnek ehhez meg kellene nyernie a novemberi választást is.
Különös az idei elnökválasztás. A demokratáknál valaha Barack Obama Hillary Clintonnal meccselt, Joe Biden meg Bernie Sandersszel. Most egységesen sorakozott fel Harris mögött az egész panoptikum, mint valami pogány áldásosztáson. A demokratáknak önmaguk szerint is szükségük van a színes bőrűek, a nők és a szélsőbaloldaliak szavazóira Donald Trump legyőzéséhez. Utóbbiak ugyan Hamász-párti zavargásokon adtak hangot a különvéleményüknek a demokrata pártkonvenció chicagói helyszínén, de a szavazólapot látva nem lesz majd nehéz döntést hozniuk. Ebben a választási évben Biden önmagával viaskodott, majd veszített. Trump pedig a bíróságokkal hadakozik, de a választásig legalábbis szinte bizonyosan nem fog veszíteni.
A demokraták is most jönnek rá, hogy Harrisnek tulajdonképpen nincs programja, vagy legalábbis nagyon hiányos. Ellentétben Trumppal, aki húsz rövid pontba szedve, egyszerű emberek számára is követhetően tömörítette, mit tesz, ha ismét hatalomra jut. De van-e szükség egyáltalán választási programra egy ilyen kiélezett helyzetben, amelyben a döntés szurkolói szinten, szimpátiaalapon születik meg? A lényegi kérdés ez: az illegális bevándorlók és a genderfluidok „woke-Amerikáját” akarod-e építeni, vagy visszatérnél a józan paraszti ész Amerikájához?
Korunk hőse Masha Gessen. A valaha szovjet zsidó Masha Gessen ma amerikaiként hasonlítja Izraelt a nácikhoz, nemét tekintve pedig genderfluid lett, aki elvárja, hogy az „ők” személyes névmással utaljunk rá. Mondani sem kell: rangos díjakat söpör be. Ma, az önmegvalósítás és a posztigazság korában Kamala Harrisnek tulajdonképpen másra sem lenne szüksége, mint 75 millió Masha Gessenre, mert azzal már választást lehet nyerni. Ennyien persze nincsenek. De az Egyesült Államokban már milliós nagyságrendet tesz ki a transzneműek száma –nem unaloműző szórakozás az intézményekben annak meghatározása, ki milyen mosdóba mehet ki –, tízmilliós nagyságrendű a homoszexuálisoké, és évente csak legálisan (!) annyian vándorolnak be, ahányan nálunk a Dunántúlon összesen élnek.
A fehér, heteroszexuális, felekezetéhez többé-kevésbé még kapcsolódó, ám anyagi javakban általában nem dúskáló vidéki ember meg néz, mint a moziban, és nem ismer rá a saját országára. Felteszi a kérdést, hol is van az ő helye a jövő társadalmában. Az ilyen amerikaiakkal mi nem nagyon találkozunk. De Sarah Jessica Parker sem a Szex és New Yorkból, mert nem velük megy randira. Az ilyen amerikaiak megismeréséhez inkább J. D. Vance, Trump alelnöke magyarul is megjelent könyvét, a Vidéki balladát érdemes elolvasni (vagy megnézni annak filmváltozatát), mert Vance ebből az egyszerű háttérből származik. Jó választás volt az ezüstkanállal a szájában született Trump mellé.
Harris más közeg. Szülei első generációs bevándorló egyetemi kutatók. Pályája most filmszerűen alakul. De egyelőre nem több egy realityszereplőnél, aki nemrég bukkant elő főnöke árnyékából. A legutóbbi demokrata elnökjelölt, akinek Harrishez hasonlóan az ölébe hullott ez a lehetőség (Hubert Humphreynak hívták), nem tudott élni az alkalommal.
