Most, hogy már olyan sokan elmondták, miért volna fontos a világnak a budapesti pride, én is kérdeznék valamit. Eszem ágában sincs körbepörögni mások fóbiatengelyén, magyarul nem óhajtok sem átkokat szórni, sem – merészen csak baráti – csókokat követelni azért, mert olyan eredetien látom a problémát, de mégis hadd kérdezzek valamit.
Magánügy vagy közügy a „melegfelvonulás”?
Kérdezem ezt azért, mert az összes pride-párti ismerősöm – már akivel egyáltalán beszéltem erről – állandóan azt hajtogatja, hogy itt emberi jogokról, kisebbségi jogokról, mindenféle jogokról van szó, vagyis egyszerűen azért kellene támogatnunk a felvonulást, mert egy európai jogállamban ez a minimum. A magánszféráról azonban kevés szó esik. A kérdés azért életbevágóan fontos ebben az ügyben, mert jó volna megérteni végre, mi is a valódi cél: a magánboldogság kiterjesztése vagy a mozgalmi munka?
Ha én homo- vagy biszexuális lennék, a hajlamomat szigorúan magánemberi, nem pedig társadalmi értelemben értelmezném. De akkor is, ha fehérgyarmati lennék és diftongusokban beszélnék: ha valakinek nem tetszik, becsukom az ajtót, és úgy beszélek, ahogy akarok. Ha a vallásom szerint bizonyos állatokat nem fogyaszthatok, akkor is becsukom az ajtót, és azt eszem, amit gondolok. Szexuális szokásaimban is létezik tehát magánszféra: becsukom az ajtót, és újfent azt teszek, amit akarok. Ha az állam, a hatalom vagy bárki behatol a magánszférámba, és rákényszerít, hogy olyat tegyek, amit nem akarok, az olyan helyzetnek mindenütt diktatúra a neve.
Magyarországon azonban a másképp szexelők magánélete háborítatlan: regisztrált élettársi kapcsolatban élhetnek, sok mindent megtehetnek, és senki nem bánthatja őket azért, mert olyanok, amilyenek.
Hosszú idő óta társadalmi szervezeteik is vannak, felvonulhatnak, népszerűsíthetik, megmutathatják magukat. Csakhogy – és azt hiszem, ez a lényeg – mindennek semmi köze a magánélet szentségéhez. Itt ugyanis már régóta nem arról van szó, hogy magánemberként megtehetünk-e valamit vagy sem – a nyugati típusú társadalmakban már sokan átléptek különféle határokat, ezen már réges-régen túl vagyunk.
A hajdani magánszándékok elillantak, és immáron globális ütközet zajlik a relativizálás jogáért. Amely küzdelem jelenleg ott tart, hogy az azonos nemű párok családja, gyermekvállalása, „házassága” – azt mondják nekünk – ugyanolyan értékű, mint a férfi-nő kapcsolatban. Mi pedig elmorfondírozhatunk, hogy a gyermekeink erkölcsi, szexuális életét, keresztyén, patrióta közösségeink nyugalmát, a heteroszexuális többség identitását veszélyeztetik-e azok az alávaló jelenetek, amelyeket évről évre eljátszanak nekünk az Andrássy úton masírozók.
Úgyhogy tisztelt pride-szervezők: a mozgalom játékszabályait a másként gondolkodó embertársaitok (ha jobban tetszik, a hatalmas többség) igényeihez is oda kellene illesztenetek. Ahogyan senki más, ti sem anarchiában éltek, közös életünket igazgató jogszabályaink, törvényeink, társadalmi normáink mindenki számára érvényesek. Nem szabadságjogi kérdést kellene fabrikálni mindenből, és nem mindig mozgalomként masírozni – már csak azért sem, mert erre mások is képesek a saját jogvédelmük érdekében. Azok, akiknek mostanában a gyermekeik, feleségeik, férjeik, családjuk, vallási, nemzeti közösségük védelme jut eszükbe, mert sokszor provokációnak és fenyegetésnek érzik a „másság menetét”. Maradjunk inkább a törvényességnél, a másik ember tiszteleténél, s ahogyan eddig mi, mostantól ti is törődjetek ezzel. Talán nem is olyan nagy kérés: így békésebben élhetnénk egymás mellett, egymásért, ugyanabban a hazában.
